Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Hajszálhíd a fény felé

KARÁCSONYI BESZÉLGETÉS

„A születésnél nincs nagyobb csoda! S következésképpen minden születés új esély arra, hogy a nagyon várt GYERMEK által változzék, jobbuljon a Világ. Ennek a csodának kétezer esztendeje hírelői: karácsonyi pásztorai, angyalai, sőt nagyon is világias énekmondói támadnak. Nemcsak a jászol és az esemény közeléből, de a teremtett Világ minden szögletéből. Mert a betlehemi csillag és jászol átragyog szárazföldeken és tengereken. Mindig idelátszik…” – írja az új évezred első karácsonyára megjelent verses kötetének borítóján Nagy Gáspár költő, aki tudja, hogy egykoron Betlehemben megszületett a remény. A Kossuth-díjas költővel többek között arról a bizonyos szalmaszálról is beszélgettünk, ami a betlehemi jászolból való.


– Rendkívül fontos az ember életében az adventi időszak, a karácsony előtti várakozás. Talán azért is, mert az esztendő vége felé baktatunk és elfáradtunk ebben az ideges tülekedésben, rohanásban, ahol azt gondoltuk, hogy fontosak voltunk. Lehettünk ugyan valamennyire fontosak a világnak, de ilyenkor szoktam magamnak feltenni a kérdést: fontos voltam-e a családnak. Abban a közösségben, ahol leginkább otthon kell, hogy legyek. Így december táján, mikor a koszorún kigyúlnak a remegő adventi lángok, akkor arra kell gondolnunk, hogy a gyertyák fénye vezet el bennünket a betlehemi jászolhoz. A Mindenhatóhoz, akinek a születését várjuk. És velünk együtt várja ez a bűnös és meggyötört, darabokra hullott és emberségéből kivetkőzött világ. Valami olyasmi támad fel ilyenkor a hívők, de a nem hívők szívében is, hogy ebben a megzsugorított időben megjavulhatunk, jobbak lehetünk. Hogy ez beteljesüljön, ahhoz rendszeres bűnbánatot kell tartanunk. Ebben segítenek a sorjázó decemberi áhítatok, amelyek a karácsonyhoz, a gyermek születéséhez irányítanak bennünket.

Mennyire fontos az a bizonyos szalmaszál, ami a betlehemi jászolból való?

– A legfontosabb. Az életünk függ tőle. Enélkül értelmetlen lenne, hogy egyik napról a másikra tesszük dolgainkat. Nélküle semmiféle reménységünk nem lenne, csak mennénk szürkén az alagútban. Abban a tejfehér ködben, amellyel ilyenkor, a decemberi napokon találkozhatunk. Tudjuk, hogy van mibe kapaszkodnunk, hogy általa kiemelkedhetünk a ránk rakódott bűnökből. Feleslegessé válnak, valamennyit lehánthatjuk magunkról… Karácsonykor a Gyermek születését ünnepeljük. Az idős emberek szeretik visszaterelni gyermekkorukat. Ez a szándék nem más, mint olthatatlan vágy a tisztaság iránt. Azért is tudunk szépen emlékezni a valahavolt adventekre, karácsonyokra, mert ezzel erősítjük önmagunkat. Olyanok szeretnénk lenni, mint hajdanán, mikor a lelkünk még tiszta volt. Emlékszem és szoktam is emlegetni, mikor még gyermekként a hajnali misékre, a rorátékra jártam, nagy hóban, a lelkemben tökéletes tisztaság lakozott. Csikorgó fagyban, kiscsizmában, embermagasságú hófalak között mentem a harangszó iránt. Ezekre szívesen gondol vissza az ember, de igazából a szívét szeretné ilyennek látni, holott tudja: már régen nem olyan. Felnőttként és hitben is erre kell törekedni. Természetesen mindez értelmetlen lenne, ha nem tudnánk, hogy van egy Kéz, van Remény, az említett szalmaszál, amibe belekapaszkodhatunk, hívők, nem hívők egyaránt. A hit a kegyelem által több, általa tudjuk, hogy létezik az a szalmaszál. Csodálatosan szabad Isten világa, mert aki nem hisz, annak is ott a remény. Van egy nagyon szép népének, amit az első adventi gyertyagyújtáskor szoktak énekelni: „Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodból!” Az ember ilyenkor valóban egy mély álomból ébred…

Adventben, karácsony táján többször lapozzuk a Bibliát, gyakrabban olvasunk verseket.

– Valóban így van. Ismét csak gyermekkoromra tudok gondolni: nagyanyám ilyenkor több mesét mondott, többet énekelt, mint máskor. Minden ének a karácsonyról zengett, ahogy a mesék is arról szólnak. Minden-minden a várakozást erősítette, és elmélyítette bennem azt az érzést, amit ma is jelent nekem a karácsony. Fontos és jó, ha az ember a lelkét a szent könyvek mellett versekkel, elbeszélésekkel is felkészíti a betlehemi éjszakára. Hála Isten, az elmúlt tíz évben születtek, mert születhettek olyan adventi kalendáriumok, amelyek közelebb visznek bennünket karácsony misztériumához. Ez az időszak az irodalom számára is valamiféle kegyelmi állapot. Sokak szívét indítja, indította meg ez az ünnepvárás. Olyan írókét és költőkét is, akik amúgy távol voltak ettől a csodától, aztán egyszer csak elkezdtek műveikbe angyalokat fogalmazni, vagy éppen ebben az időben érte őket a megtérés kegyelme. Magam is több verset jegyeztem ebben az időben. A karácsonyi születés óriási titok és csoda. A költészet lényege, hogy megpróbál a titkok és a csodák mögé nézni. Pontosabban beléjük látni. Úgy érzi az ember, hogy ilyenkor valaki különösen segít, fogja a kezét, és ettől jobban tud fogalmazni, mint máskor.

Határ Győző „szabadalma” a hajszálhíd, a vers születése. Ehhez én hozzátenném, hogy a költészet egyensúlyozás a fény felé.

– Valóban hajszálhídhoz hasonlítható, hiszen a vers közlekedés a szakadék fölött. Mert „amikor verset ír az ember, mondhatnám tovább József Attilával: mindig más volna jó, szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó. Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”, de mégis megírja, mert kényszer készteti, hogy azt a két partot össze kell kötni ezzel a fényes hajszállal. És ezen a hídon kell közlekedni annak a gondolatnak, amit a költő kitalál és közölni akar. Közeledni az emberek felé, akiknek gondolatait szánta, akikhez el akar jutni és akiknek el akarja mondani az örömhírt, amit ő kapott. Ezért minden vers születése hasonlatos a Betlehemben történtekhez. Így advent idején a költők óhatatlanul próbálnak krisztusi helyzetben létezni. Világra szülik „magzatukat”, a verset, amelyben a Megváltó is „megszületik”. A vajúdás, a kihordás, a boldogság és a kínok, mind-mind a valódi szüléshez-születéshez hasonlatosak. Mennyi kétség vergődik bennünk a vers jóságáról, érvényességéről. A boldogság és az öröm könnyei közt az ember egyből arra gondol, vajon mi lesz a világra jött gyermek a sorsa. Mert tudjuk, hogy születésünk pillanatában ott rejtezik sorsunk. Bizonyossággal tudjuk, hogy a földi életnek egyszer vége lesz, ahogy a kisded Krisztus mellett, a jászolban is látjuk már a keresztet. A hívő embert ez mégsem rettenti meg, mert pontosan tudja, hogy mi miért történik. Krisztus sorsából tudja, hogy az ember megváltható. A költő pedig elhiszi, hogy verse megváltást hozhat valakinek, jelenthet valami jót, szeretetet, bátorítást a nehéz időkben… A vers valóban a fény felé ívelő hajszálhíd, amelyen bátran, békével közlekedhetünk. Minden alkotás valahonnan különös megvilágítást, égi fényt kap. Amikor írok, valaki rávilágít egy lámpással a hófehér lapra, és fogja a kezemet. Ezeket a pillanatokat nehéz szavakba önteni. Nehéz, mert emberi képességeinkkel kevesek vagyunk felmérni tökéletességüket. Én ebben látom az isteni beavatkozást az alkotásba. Ha ezt nem fogadja el az alkotó, ha nem fogadja el munkatársának Istent, valami módon elutasítja a nagyobb, a világteremtő erőt, és ellenébe dolgozik, akkor valami kisiklik a műben, de az ember életében is. Boldog vagyok, amikor az adventi időben született verseimet olvassák, olvasom, mert újra érezhetem, hogy kicsit szól hozzám, diktál nekem. Teremtő ujjával megérinti lelkem legtisztább, gyermeki rétegeit. Úgy írtam ezeket a verseket, mint mikor egy hófehér szívű gyermek levelet ír a Jézuskának.


Gülch Csaba
Új Generáció, 2001. december 18.


< vissza