Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

"A nyolcvanas évek elején fogyott el a türelmem"

KUNDERÁRÓL, KEDVES KÖLTŐKRŐL, AZ ÍRÁS ETIKÁJÁRÓL

Nálam az írás abból a nagy szégyenérzetből indult, hogy az én nemzedéktársaim vonultak be Csehszlovákiába. Engem a történelem felé igazából ’68 indított, abból a traumából eredően kezdtem el ’56-tal is foglalkozni – mondta lapunknak Nagy Gáspár költő, akit „költői teljesítményéért és a nemzeti függetlenséghez való hűség ébrentartásáért” az idén Kossuth-díjjal jutalmaztak. A Hitel című folyóirat 51 éves szerkesztőjének ez idáig tizenegy verseskötete és két prózakönyve jelent meg, az idei Könyvhétre, a tizenkettediket, legújabb verseit Húsz év a kétezerből címmel a szegedi Tiszatáj Alapítvány adja ki. „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni „eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és politikai rendje” – írja róla barátja és pályatársa, Görömbei András irodalomtörténész.

Tavaly óta immár a harmadik kiadást éli meg a harminc év költői termését összegyűjtő kötete, a kifejező című Szabadrabok. Azt beszélik, hogy a könyv borítóját Petőfi Sándor egyik kötete ihlette, egészen pontosan annak hasonmása.

– Ez a borító egészére nem igaz, viszont a könyv címét tényleg ugyanabból a betűtípusból „szedték”, mint a Nemzeti dalt, pontosabban abból a betűtípusból tervezte Orosz István grafikus. A cím fölötti grafika is jól illik a Szabadrabokhoz, olyan, mint egy ujjlenyomat, amelyben egy sarokház két ablakát rajzolták. Ravasz munka: nem lehet ugyanis tudni, merre nyílnak az ablakok. Némiképp engem a Fő utcai börtön sarkára emlékeztet. A cím is reflektál a Talpra magyar!-ra: sokáig rabok voltunk, most egy kicsit szabadabbak vagyunk, de ezek a versek még zömükben a rabságban születtek. A Szabadrabok cím és szóösszetétel a Petőfi által föltett vagy-vagy kérdésre is utal valamennyire, bár ő ezt tisztán és egyértelműen teszi fel, nálunk meg 1960 és 1990 között egy maszatolósabb időszak volt. Orosz István barátom pedig jó érzékkel találta meg ehhez a Nemzeti dal betűtípusát, ahogy azt anno a Heckenast-féle nyomdában kiszedték. A grafikus egyébként már több könyvemet tervezte. Ő csinálta a Kundera-könyvem (augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, 1995) címlapját is, amelyen egy kettétört gerincű Kohinor radír látható. Ezt Orosz Pista még a nyolcvanas években rajzolta egy másik kötetemre, de akkor azt levetették. Egy könyvborító halálára címmel írtam is az esetről egy verset. A grafikusnak az egy zseniális megérzése volt, különös módon már akkor látta Csehszlovákia szétszakadását.

Az augusztusban Ludvík Jahn nyomában című elbeszéléskötet, amelyet ön legény-részletként aposztrofált, egy fiatalember felnőtté válásáról és öntudatra ébredéséről szól; ott van mögötte 1968 augusztusa, a szégyenteljes csehszlovákiai bevonulás, és egy akkor induló cseh író, az azóta már világhírűvé vált Milan Kundera nálunk „véletlenül” megjelent, aztán betiltott regényének, a Tréfának a fejbevágó hatása. A borító hátsó oldalán egy levél-részlet is olvasható, amit önnek írt az akkor már Párizsban élő Kundera. Honnan ez a bensőséges kapcsolat?

– Még 1981-ben írtam meg a kötet címadó elbeszélését. A Kortársban jelent meg, és valamilyen úton-módon eljutott Kunderához, mire ő elküldte nekem több könyvét. Ekkor került sor köztünk néhány levélváltásra. Ugyancsak ’81-ben volt a Bartók év, s én tudtam Kunderáról, hogy nagy tisztelője a zeneszerzőnek, többször is írt róla. Szerettem volna egy Bartókról szóló Kundera- esszét elhelyezni a Nagyvilágban, de akkor ez már nem ment, errefelé már nagyon haragudtak rá.

A már említett prózakötetben van egy másik, szellemi irányulásáról árulkodó novella is, a ZöldErvin-Tübingenből című, amelyben egy Népsport-olvasó író-alteregó Hölderlin nevét ZöldErvinnek érti…

– Valóban, a ZöldErvin azért született, mert akkoriban sokat foglalkoztam a derék tübingeni mesterrel, Hölderlinnel, miközben, ahogy azóta is, érdekelt a sport is. Na most, ha valaki a sportból „átszól” Hölderlinbe, az meglepetés, holott a sport és az irodalom – erre számtalan példa van – jól megférnek egymással. Sokan megkérdezték már, hogy a Hölderlin–ZöldErvin „névelhallást” nem kiváló kollégám, Lázár Ervin ihlette-e. Nos, nem gondoltam rá, egyszerűen csak adta magát a szójáték, bár Lázár Ervinnel gyakran beszélgetünk sportról, jártunk futballmeccsekre, atlétikai versenyekre is.

Ha már Hölderlin szóba került, hadd kérdezzem meg, kik azok a költők, akiket tisztel és szeret?

– A magyar költészet minden korszakából vannak nagyon kedves költőim, beleértve a 20. századot is. De mostanában többet bolyongtam távolabbi korokban; nagyon szeretem Balassit, aztán Zrínyit, és elég sokat „berzsenyiztem” is. Mindhármójuk idején az ország állandó megtámadtatásban volt, s ők akkor tudtak egy olyan költészetet felmutatni, ami abból a levertségből az aggódás mellett reménységet is adott. Ez Balassinál is ott van, nem beszélve a „Ne bántsd a magyart!” kimondó Zrínyiről. Berzsenyinél meg egy őrült nagy felelősségérzet mutatkozik meg: a Magyarokhoz című versét először nagyon fiatalon, huszonévesen írja meg, aztán tovább csiszolja, több variációban átírja. Legalább ennyire kedvencem Csokonai is a könnyedségével, vagy a maga – Berzsenyihez hasonló – társtalanságával a 20. századból Ady. És szeretem az olyan összegző költőket, mint József Attila, akin „látszik”, kikből épült föl – ő újítások nélkül is mindent tudott és mindent összefoglalt rövid életében. Első mestereim Kormos István és Nagy László voltak. Korai verseimet a Vigiliánál Pilinszky János támogatta, Erdély-élményem pedig Jékely Zoltántól való, vele találkozva éreztem meg először, milyen az, amikor valaki elveszíti a szülőföldjét. Nekem Jékelyvel tíz éves intenzív kapcsolatom volt, járogattam hozzá, tanúja lehettem nagyszerű vállalásainak – akkor fordította Széchenyi Naplóját –, gyönyörű versek születtek ott, abban a Frankel Leó utcai apró szobában, amelynek a falán ott volt a marosszentimrei templom képe. Mindig bepárásodott a szeme, amikor felnézett rá. Aztán 1977-ben meghal Kormos, ’78 januárjában Nagy László – még vele és Csukás Istvánnal búcsúztattuk Kormost –, hamarosan Pilinszky, 1982-ben Jékely Zoltán… Ezek az én nagy veszteségeim. Mire krisztusi korba értem, elfogytak azok, akikhez fiatal költőként „iskolába jártam”.

A sajátjai között vannak kedvenc versei?

– Az ember úgy van a saját dolgaival, hogy mindig a legutolsót szereti a legjobban. Amikor a gyűjteményes kötetemet rakosgattam össze, nehezen tudtam rostálni. Különböző tematikák szerint válogattam. Most a legjobban az ifjúkori verseimet szeretem, a ’68 körül írottakat, amikor tulajdonképpen Ludvík Jahn nyomába eredtem. Azért is próbáltam később prózában visszanyomozni azokra az esztendőkre, hogy megfejtsem, mi a fenének is kezdtem el verset írni.

És sikerült kiderítenie, hogy miért lett, ahogy a Ceterum, ahogy én látom című versében keserű öngúnnyal magát nevezi „lyrára szakosodott állat”?

– Nálam az írás abból a nagy szégyenérzetből indult, hogy az én nemzedéktársaim vonultak be Csehszlovákiába. Engem a történelem felé igazából hatvannyolc indított el, ebből a traumából eredően kezdtem el ötvenhattal is foglalatoskodni.

1968 augusztusában ön 19 éves volt, elvileg megvolt rá az esélye, hogy egy agresszor katonájaként masírozik Prága felé.

– Igen. Az osztálytársaim közül néhányan ott voltak. Úgyhogy ötvenen túl én annak a 19 éves fiúnak a verseire voltam most leginkább kíváncsi. Ezért is tettem a Szabadrabok elejére 32 olyan verset, 32 tejfogat, amelyek korábbi köteteimben nem szerepeltek. Volt ezekben lendület, ezek nélkül nem lenne teljes harminc év termése.

Lengyel, szerb, litván, román költőket is fordított, amelyek együtt az 1995-ben megjelent Zónaidő című kötetben olvashatók. Választott költői névsorából, s verseik tematikájából kitetszik, hogy választásai túlmutatnak az esztétikai szempontokon.

– Én ezekkel a kelet-európai költőkkel és munkáikkal megismerkedve nagyon érdekes dolgot láttam. Egyebek mellett, hogy mi itt a Balti-tengertől az Adriáig társadalmilag, politikailag nagyon hasonló keszonokban éltünk. Nem véletlen tehát, hogy annyira hasonlón működött a költők képzelete. Tanulgattam ezeket a nyelveket, mert fontosnak tartottam, hogy például a lengyel Zbigniew Herbertről beszélni tudjak, akinek kitüntetetten komoly magyar kapcsolatai voltak, aki 1956-ban a legelső verset írta hozzánk.

„A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható / Ami az egész életben számít a jellem” – hivatkozik a lengyel költőre (Zbigniew Herbert emlékére), hozzátéve, hogy a „testtartás bátor egyenesét” csodálta benne, aki a statáriális időkben bátran magához ölelte „Róma püspökét és a gdanski villanyszerelőt meg az ostromlott várost”…

– Igen, pontosan erről van szó. Ha egy írással találkozunk, óhatatlanul kíváncsiak leszünk arra az emberre, aki azt papírra vetette. Megvizsgáljuk, hogy milyen vállalásai voltak. Azt hiszem – persze, vannak kivételek –, hogy amit mi esztétikumnak és komoly teljesítménynek nevezünk, azok majd’ mindig nagyon szigorú etikai megfelelések is.

Nyilván ez a szigorú etikai megfelelés hozta elő önből a legtöbbet emlegetett versét, ama bizonyos Nagy Imre-költeményt, az Öröknyár: elmúltam 9 éves-t. Ön volt az első, aki Nagy Imre nevét 56 után másféle nézőpontból – igaz, sorvégi monogramként – az első nyilvánosságban le merte írni: a mártír miniszterelnök eltemetését, a gyilkosok megbüntetését követelve. Nem félt, hogy örök szilenciumra ítéli a hatalom?

– Amikor az ember benne van a dolgokban, nem mérlegel. Beszéltünk már róla, hogy én 1968-ban egy nemzeti, történelmi trauma idején indultam, és ez az alapvető élmény vitt vissza 56-hoz, bár voltak családi indítékaim is. Ezzel együtt ez nálam nem „programos” dolog volt. Az Öröknyárt ’83-ban írtam, s egy évre rá jelent meg az Új Forrásban, de maga a vers nem előzmény nélküli. Szinte egy antológiát tudnék összeállítani a második és harmadik kötetem azon verseiből, amelyek ezzel a témával foglalkoztak. Korábban is nagyon izgatott, hogy itthon miért nem merünk beszélni számunkra fontos dolgokról. A temetetlen holtak ügye – túl a politikán – alapvető erkölcstelenség és embertelenség, amelyről nem szabad hallgatni. Erre még a hetvenes években úthengerszerűen rásegített a politika ostobasága, amikor negyedszer vagy ötödször próbálták ’56-ot a maguk szempontjából megmagyarázni. Berecz János könyve és tévésorozata ötvenhatról szinte közvetlen kiváltója volt a Nagy Imre-versnek. Másrészt a metaforikus nyelv, amelyet én egyébként nagyon szeretek, túlságosan is alkalmas a dolgok elrejtésére. Olykor a tiszta beszéd, amikor kimondjuk, hogy a csapból büdös víz folyik, többet ér, mintha egy szép képbe csomagolnánk a mondanivalónkat. Vannak olyan szituációk, amikor a költő egy megmagyarázhatatlan belső késztetésre elkezd tőmondatokban beszélni. Nekem a nyolcvanas évek elején fogyott el a csak túlélésre berendezkedő türelmem.

Azt tudjuk, hogy miként fogadta ezt a verset a hatalom. De hogyan viselkedtek önnel az írótársak?

– A hozzáállás különös volt. Voltak olyan kollégák, akik akkoriban nem szívesen találkoztak velem, vagy ha megláttak, átmentek az utca másik oldalára. Ez akkor rosszul esett, később csak mosolyogtam rajta. Aztán érdekes módon ezek az előlem bujkálók ’89–90-ben a dolgokat egyszerre csak hozzám hasonlóan látták… Akkor én az Írószövetség titkára voltam, amelyet a történtek hatására retorziók értek, például leállították a külföldi kapcsolatokat, utakat. Néhányan nyilván úgy gondolták, hogy én, azáltal, hogy kétségbe mertem vonni a kormány legitimitását, az ő személyes érvényesülésüket nehezítettem meg. De ezen akkor nem sokat rágódtam. Már azon a szinten voltam, ha nem beszélek, megfulladok.

Akkoriban még tétje volt egy-egy írásnak. Ma már ez korán sincs így. Nincs emiatt hiányérzete?

– Valóban. Ma mindent lehet. Nyelvileg is és gyalázkodásban is. A szép írás is átment egy olyan felelőtlen szabadosságba, amit én már nem szeretek. Emiatt sokszor van rossz kedvem.

Az idei Könyvhétre a szegedi Tiszatáj folyóirat kiadója adta ki új verseskötét. Nem véletlenül, hiszen önnek nem csupán több fontos verse jelent meg a legendás lapban, de egyik verse, A fiú naplójából volt az egyik ürügye és oka a folyóirat 1986-os betiltásának.

– Az elmúlt húsz évben (s ebből mínusznak számít 36 teljes hónap) csaknem száz verset közöltem a Tiszatájban. Ezek sorrendben, időnként érdekes filológiai jegyzetekkel sorjáznak új, könyvheti kötetemben. Rájöttem, hogy ezek a versek pontosan kifejezik annak a leglényegét, amit én képviseltem ezekben a nehéz esztendőkben. A kötetben afféle appendixként huszonegy teljesen új verset közlök. Ezekkel zárom le az én ezredvégemet, s amelyek részben már át is vezetnek a remélhetőleg derűsebb időkbe.


Tódor János
Könyvpiac, 2000. június


< vissza