Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Költő a millennium küszöbén

A DIKTATÚRA TILTÁSAIRÓL, A DEMOKRÁCIA CSAPDÁIRÓL ÉS A JÖVŐRŐL

Nagy Gáspár József Attila-díjas (s Getz-jutalomtól a Balassi-kardig megannyi alternatív elismeréssel kitüntetett) költő idén töltötte be ötvenedik életévét. A számvetés, az ünneplés jegyében zajlott az 1999-es esztendő. Születésnapjára a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó megjelentette Szabadrabok címmel verseinek gyűjteményét, tizenkettedik kötetét, amely mára a második kiadásban is fogytán van. A Duna televízióban advent harmadik vasárnapján nemcsak főszereplője volt az esti műsornak, hanem szerkesztője is: vallott mestereiről, barátairól, vonzalmairól. Filmek, interjúk, versek segítségével idézte Kormos István, Nagy László, Pilinszky János, Huszárik Zoltán, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán és a többiek szellemét. Karácsony előtt néhány nappal vette át a Kortárs szerkesztőségének díját a magyar millenniumra készült két nagyverséért. Beszélgetésünkben a múlt, az első ötven év és a jövendő kérdéseit egyaránt érintjük, szólunk a költő feladatáról, a diktatúra és a szabadság korában, az ország jövőjéről, az erkölcsi megtisztulás szükségességéről és a január 3-i operaházi bemutató kapcsán az államalapító király, Szent István üzenetéről.


A májustól decemberig tartó ünneplésnek volt egy érdekes epizódja, amely mintha rácáfolna a kilencvenes évek elején írt keserű soraira: „Valami végképp szétesett itt / a barátság a másikba vetett hit”.

– A születésnapomon Párizsban voltam, ahol a Magyar Intézet és a Magyar Katolikus Misszió rendezésében mutatták be Szabadrabok című kötetemet. Amikor hazajöttem, Szakolczay Lajos barátom felhívott, és szigorú hangon közölte, be kell mennem az írószövetségbe. Olyan hivatalos volt az invitálás, mint a nyolcvanas években, amikor valami rosszat tettem – helytelen verseket közöltem –, és miattam összerántották a szövetség választmányát. A megbeszélt időre megtelt az írószövetség klubja, ahol Lajos barátom átadott nekem egy általa titokban szerkesztett, gyönyörű kötésű, több mint száz szerzős könyvet: benne kéziratok, versek, köszöntők, grafikák, festmények, fotók, kották kétszázhatvan oldalon. Akár egy corvina. Író, költő, képzőművész, zenész barátok ajándéka. Szólni sem tudtam a meglepetéstől és meghatottságtól. Nemcsak régi kedves barátaim szerepelnek a kötetben határon innen és túl, Csoóri Sándortól, Marsall Lászlótól, Lászlóffy Aladárig, Határ Győzőig, hanem olyanok, akiket távolról becsültem, mint mondjuk András Sándor vagy Tandori Dezső.

Véget ért volna, hogy a Nagy Gáspár-i metaforát használjuk, a szellemi kannibalizmus?

– Bár a szellem embereit ebben az évben is sok minden megosztotta, én személy szerint tapasztaltam olyan gesztusokat, amelyek arra utalnak, valami történt, s ezen az úton kell továbbhaladni. Mindig azt vallottam, azt tanultam Kormos Istvántól, kiváló mesteremtől, hogy az érték a fontos, nem azt kell nézni, hogy ki milyen szekértábor felé mocorog, hanem a művet létrehozó embert. Nem vagyunk olyan sokan magyar nyelvű írók, hogy hagyhassuk, hogy bármely értékünk elkallódjon. Meg kell tanulni békességben élni egymás mellett minden irányzatnak, minden nemzedéknek, a kenyérharc ellenére is. Én egykor a Móra Könyvkiadóban boldogan szerkesztettem egyik nap Füst Milánt, másik nap Sinka Istvánt. S ma is mindent megteszek a békéért, ha kérnek, szívesen adok kéziratot olyan folyóiratoknak, amelyek látszólag távol állnak tőlem, és szívesen fogadok kéziratokat bárkitől, aki a Hitelben szeretne publikálni.

Sikeres évet tud maga mögött?

– Ebben az esztendőben tényleg sok jó dolog ért, a szeretet és megbecsülés számos jelével találkoztam, így nem győzöm magamnak Kármán Józsefet idézni, aki A nemzet csinosodásában így figyelmeztet: „A dicséret csiklandozása ámító szirén.”

Olyan sok dicséretben azért nem volt része, főként nem hivatalos elismerésben. Ki volt az első kritikusa?

– Tizenkét éves falusi kisdiákként írtam két verset, az egyik az őszről, az egyedüllétről szólt, a másik a temetőről, az elmúlásról. Megmutattam a Gyulay Edit tanár néninek, aki azt mondta, szép, kisfiam, de írjál vidámakat is. Csak szomorút tudtam írni, így felhagytam a verseléssel. Középiskolában sem írtam, megrémített Sulyok Efrém magyartanárom szigorúsága. Olvastam inkább. Ez a négyéves elfojtás, érdeklődés, úgy látszik, jót tett, mert Szombathelyen, ahová a pannonhalmi érettségi után kerültem, valósággal kirobbantak belőlem a versek.

Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című kisregényéből tudjuk, 1968-ban érett felnőtté, eszmélt rá a világ dolgaira. Amikor feldübörögtek a testvéri tankok, hogy megsegítsék Csehszlovákiát. Baloldali gondolkodók ekkoriban az emberarcú szocializmust siratták. A pannonhalmi évek után magára maradt főiskolás mit szűrt le a ’68-as csehszlovákiai bevonulásból?

– Engem ’68 vezetett el ’56-hoz. Amiről voltak nagyon személyes családi emlékeim, ahogy apámék elsiratták Nagy Imrét, a magyar miniszterelnököt – akinek a neve a ’45-ös földosztással fonódott össze –, de ezekről az emlékekről nem beszéltünk. És nem beszélhettünk Pannonhalmán sem, mert ott ’56-ot igen keményen megtorolták, s hallgatás volt az ára a tisztességes tanításnak, a fennmaradásnak. Ahogy ’68-ban rám zúdultak az események, hirtelen rájöttem, hol élek. Faltam a cseh írók könyveit, Kunderát, Hrabalt, Škvoreczkyt, Vaculíkot, Karvast, a filmklubban a cseh új hullám filmjeit néztük. Aztán látókörömbe került az egész térség. Kelet-Közép-Európa, a maga közös és egyedi gondjaival, történelmi traumáival.

Mit akart akkoriban a verssel?

– Igazságérzetből, fölháborodásból és a történelem kiigazítási vágyából születtek a verseim. És úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Kapcsolatba léptem az akkor Kilenceknek nevezett költői csoporttal, Rózsa Endrével, Mezey Katival Kiss Bencével, Utassy Jóskával és a többiekkel, akiket hasonló indulatok fűtöttek, s engem is biztattak. Amikor ’71-ben Budapestre fölkeveredtem, már sok ismerősöm volt.

A pályakezdésről, Nagy László ajánlásáról, Kormos István atyai barátságáról, a fiataloknak oly sokat jelentő Kormos-egyetemről sokat mesélt már. Arról, hogy szelíd ellenzékiként, aki Pilinszkyt és Jékely Zoltánt, Nagy László és Weöres Sándort egyaránt mesterének mondta, hogyan került az irodalompolitika látószögébe, keveset hallottunk.

– Első könyvem, a Koronatűz, 1975-ben jelent meg, a második, a Halántékdob ’78-ban. Akkoriban két kötet kellett ahhoz, hogy valakit felvegyenek az írószövetségbe. Persze én már előtte is dolgoztam az akkor nagyon aktívan politizáló Fiatal Írók József Attila Körében. Aztán ’81-ben volt egy viharos közgyűlés a szövetségben. A lengyel szükségállapot pillanatában a XIII. kerületi pártbizottság épületében rendezték meg, munkásőrök sorfala között mentünk be, szinte megmotoztak bennünket. Óriási volt az izgalom. Aczélék folyton kirohangáltak, hogy a friss eseményekről tudakozódjanak. Látva a hatalom zavarát, a jelen lévő írók sorolták a bűnöket, elemezték az aczéli kultúrpolitika gerincroppantó hatását. Akik az ’56-os közgyűlésen jelen voltak, azt mondták, ilyen hangulattal csak akkor találkoztak. Ebben a légkörben került sor a választmány megszavazására. Voltak egyeztetett jelölések, de minden felborult, így kerültem be én, a még krisztusi kor előtt lévő kétkötetes költő a választmányba, igen előkelő helyen.

Hubay Miklós elnök mellett titkároskodott. Hogy tűrte ezt a hatalom?

– Állandó perben és haragban voltunk a minisztériummal és a pártközponttal. Még Markov elvtárs, a Szovjet Írószövetség elnöke, aki PB-tag volt, ő is tiltakozott, mert megnézte a Nagy szovjet enciklopédiát, és hiába kereste a frissen megválasztott magyar partnerek nevét. De tettük a dolgunkat, jártuk az országot, és mindenütt demokratikusan megválasztottuk a vidéki írócsoportok titkárait. Korábban a megyei pártbizottság, a pártközpont akarata érvényesült, többnyire párttag írók álltak a csoportok élén.

Botrány mégsem azon tört ki, hogy például Bertók László lett a pécsi írók választott képviselője, hanem az írószövetségi titkár különös közleményein. Mi mozgatta, amikor alapvető legitimációs kérdésekhez nyúlt?

– Az akarat, hogy változzon a világ. Hogy végre szóljunk azokról a kérdésekről, amelyekről az előttünk járó nemzedék – legalábbis tagjainak túlnyomó többsége, valamennyi számottevő, mérvadó személyisége – hallgatott Nyolcvanegyben két ’56-os versem még átcsúszott a Tiszatájban a cenzúrán, de 84 októberében kitört a vihar, amikor megjelent az Új Forrásban az Öröknyár; elmúltam 9 éves.

Ma már közszájon forog ennek a versnek utóirata, a háromsoros záróstrófa: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”

– Dehogy akartam én forradalmat csinálni, egész egyszerűen úgy éreztem, nincs jövő temetetlen holtakkal. Számomra ez mindenekelőtt erkölcsi kérdés volt. Antigonéi kérdés.

Ma már tudni lehet, mi zajlott akkoriban a színfalak mögött. Elment a Történeti Hivatalba, hogy tisztán lásson a múltban?

– Mihelyt megnyílt a hivatal, jelentkeztem. Korábban sokféle jelből tudtam, hogy figyelnek, hogy jelentések születnek rólam. Meglepődtem, amikor tavaly a hivatalban kitöltöttek velem egy ívet: milyen időszakokra gyanakszom, hol laktam, milyen munkahelyem volt stb. Azt hittem, egy-egy emberről együtt van az anyag. Pedig a kérdőív alapján kezdik gyűjtögetni. Két hónap múlva értesítettek: találtak anyagot, egyeztessünk időpontot. Bementem, elolvastam. Idén újabb dokumentumokat tártak elém, immár több mint háromszáz oldalon, és még nincs vége.

Érték kínos meglepetések?

– Szombathelyi éveim óta minden lépésemről tudtak, kollégáimtól, olykor írótársaimtól. Úgy látszik, magánéletem, olvasmányaim, beszélgetéseim minden apró részlete izgatta az ügyosztályt, s voltak, akik ezt az izgalmat ébren tartották, gondos jelentéseikkel.

Mit gondol, érdemes tovább kutakodni a múltban? Nem lenne jobb fátylat borítani mindenre?

– Szerintem az ügynökök nevét mindenfajta szégyenkezés nélkül közzé kellene tenni. És ők majd – ha fontosnak tartják – elmondhatják, mit miért tettek, esetleg hogyan zsarolták, szorították sarokba őket. Csak ezután jöhet a megbocsátás. Szörnyű, hogy úgy lépünk át a következő évezredbe, hogy nem látunk tisztán. Ha 1990-ben születik egy kemény törvény… Van persze mentség, hogy elégtek, megsemmisültek bizonyos dokumentumok, hogy némelyiküket talán meg is hamisították. Még sincs rendjén, hogy van, aki hozzájuk férhet, és akár ki is játszhatja őket… Maradjunk annyiban, hogy itt rendet kell tenni.

Nem érzi ma már nevetségesnek, hogy a pártállam mekkora jelentőséget tulajdonított egy-egy írója szereplésének? Egy versnek, novellának?

– De, ez nevetséges. Én is nevetek már rajta, hogy egy vers politikai vihart kavarhatott. Persze akkor, a nyolcvanas évek elején szent meggyőződésem volt, hogy a szavakat, a metaforákat az igazság szolgálatába kell állítani, különben megdöglünk. Úgy éreztem, ha nem beszélek az igazságról, nincs jogom más dolgokról beszélni. Addig nem fehér előttem a papír, míg bizonyos elhallgatott kérdéseket nem tisztázok.

Az önt leginkább izgató kérdések a rendszerváltoztatás során nagyrészt tisztázódtak. Le kell tenni a lantot?

– Ha valaki megnézi korábbi verseimet, láthatja, azért nem csak nagy történelmi kérdésekkel foglalkoztam. Írtam én játékos, szerelmes verseket is. Hogy nem lenne ma közéleti téma? Megnyugtatóan elszámoltunk 1956 igazságával? Nem. Elszámoltunk az elmúlt tíz esztendővel? Nem. Kísérletek történtek persze, születtek jó szándékú, tisztességes írások szép számmal, ám volt-e számottevő hatásuk, változtattak-e közfelfogáson? Továbbá beletörődhetünk-e a szociális egyenlőtlenségbe? Tudom, hogy sosem lesz két ember egyenlő, hogy a teljesítmények nagyon is különbözőek, de megemészthető-e a sokakra rászakadt nyomor, az utcákat ellepő koldusok látványa? Beszélhetünk-e így Brüsszelről, az Európai Unióról? Nem hiszem, hogy téma nélkül maradtunk, hogy a politika elvette volna a kenyerünket.

Hamarosan beköszönt a 2000. év, a magyar államalapítás millenniuma. Sokan cinikusan legyintenek, minek a múltba nézni. Nagy Gáspár költő pedig emelkedett verseket ír Szent Istvánról, Gellért püspökről, Szent Imréről és pannonhalmi Boldog Mórról. Vajon miért vállalkozik isten- és korkísértő feladatokra?

– Engem végtelen boldogsággal tölt el, hogy átléphetek az új évezredbe. Hogy megérhetem a korszakváltást. Úgy gondolom azonban, hogy a nemzet még nincs felrázva, még nincs benne kellőképpen a lelkünkben és a szívünkben, hogy ezer év után itt vagyunk, megmaradtunk, hogy van jövőnk, mert ezer éve nem homokvárat épített első keresztény királyunk. Tudom, hogy ünnepség lesz szinte minden településen, hogy rengeteg szobrot avatnak, de szerettem volna elmondani, mit jelent nekem Szent István műve, amelyről pátosz és elfogultság nélkül megállapítható: a fennmaradásunkat alapozta meg. Ha ma elolvassuk fiához írt intelmeit, mindent megtalálunk benne, ami nemes, amiért élni érdemes az egyes embernek, a nemzetnek. Olyan útmutató ez minden passzusában, amely semmit sem vesztett időszerűségéből. Ezért is fogadtam boldogan Szokolay Sándor felkérését, és izgatottan várom a Symphonia Ungarorum január 3-i ősbemutatóját. Az oratorikus szimfóniát Vásáry Tamás vezényli.


Osztovits Ágnes
Magyar Nemzet, 1999. december 31.


< vissza