Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Vendégünk volt...

Sokak szerint a felnőtt apja a gyermek, és ami fontos dolog történik velünk, az életünk első tíz évében történik. „A kis kölyök, ki voltam, ma is él / s a felnőttet a bánat fojtogatja; / de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél / s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.” – írja József Attila Kirakják a fát című versében. Kérdésem: Te hogyan gondolsz vissza gyermekkorodra és mire emlékszel legszívesebben?

– Az egyik legszívszorítóbb József Attila-versből idéztél, melynek a zárósorában otthontalan, csupa-csősz világról beszél a felnőtt férfi, de minden gyermekkori szorongását, félelmét is fölidézi. Ugye, a falopás Attila számára nem éppen vidám csínytevés volt, hanem remegtető bátorság-próba, ha nem akarta, hogy megfagyjanak… s különben is rárótta a család ezt a kis „megélhetési bűnözést”… A hasáb fa, a hasított fa így cipelődik egy életen keresztül verseiben, de cipelődnek a fadobáló kemény emberek is.
Azért mondtam ezt el, mert az én gyermekkoromból is sokszor jönnek elő félelmek, szorongások. Álmaimban különösen szenvedek, ha valamelyik kedves csikómtól kell megválnom, vagy ha betakarulás idején szüleim már sötét este hazaküldenek a mezőről, hogy dobjak az állatok elé valamit… hazáig futok, „fától fáig” lopózom, mint Kányádi híres versének kisfiúja, mondókákkal, énekkel bátorítom magam, míg el nem érem a falu szélső házát. Az ötvenes évek nyomasztó hangulata, a falusi emberek megalázása a beszolgáltatással s egyéb riogatással, a gyerekek kedélyére is átragadt. Mégis: több boldog napot számolhatnék össze, mint szomorút.
Voltak jó játszótársaim. S voltak valóban mesébe illő nagyszüleim. Apai nagyapám máig emlegetett lakodalmi rigmusok, vőfélynóták kigondolója s népszerű előadója. Talán génjeimben Tőle örököltem valami tehetséget és bátorságot a versfaragáshoz. Anyai nagyanyám félelmetes szürreális meséivel a képzeletem határait tágította. Legtöbbet Vele voltam otthon, amíg a család keményen dolgozott. Az iskoláig minden fontos dologra Ő tanított. Műveltségét a Bibliából és a különböző kalendáriumokból, no meg egy keserves élet tapasztalataiból szerezte. Ezeket aztán csodálatos történetekbe foglalta össze, s mindig más-más módon variálta, színezte a mesét. Szóval a posztmodernitás a kisujjában volt, én meg oda voltam ettől a beszédmódtól! Állandóan követeltem újabb történeteit, amelyben szabadon járkáltak királyok, ismert bakonyi betyárok, rongyember végrehajtók, meg legtöbbször Kossuth Lajos is odatévedt, aki a szemközti Pintér sógorral azért eligazította a dolgokat. De én aztán folytattam a mesét… sokszor álmomban is hadakoztam. Szidták is érte a nagymamát: megháborítja ezt a gyereket s még kibeszéli ezt a sok sületlenséget…
Amikor már olvasni tudtam, akkor a karácsonyfa alá angyalszárnyon érkező egyetlen ajándék-könyvet az éjféli miséig – a pislákoló petróleumlámpánál – mindig kiolvastam. Egy életre elkísérnek ezek az emlékek. Főleg a nagy telek voltak gyönyörűek, embermagasságú hófalak között szánkáztunk, az átázott lábbeliben s kesztyű nélkül se fáztam, és gyakran volt az iskolában szénszünet. Vasárnap délutánonként pedig csengős lovas szánnal mentünk a szomszéd falukba egyik-másik rokonunkat meglátogatni.

Mondják, mindenkinek megvan a maga saját ritmusa és növekedési terve, ami szerint alakul az élete és pályája. Visszatekintve az elmúlt negyedszázadra, miként látod egykori önmagad és költői pályád alakulását – különös tekintettel a híres babitsi aforizmára: „nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”?

– 1968-ban írtam le azokat az első, talán vállalható verseket, amelyek visszavonhatatlanul a „kárhozat útjára” vittek. Tehát mintha Kerouac kisöccseként kezdtem volna szabadon száguldozni, persze csak stopposként, ebben az országban, meg a szomszédságban, ahol magyarok élnek. De aztán jött a történelem. Testvéri tankjaink… aztán a szégyen, a levert diáklázadások Európa nyugati felén. Akkor már tudtam: csak verssel harcolhatok. Akárhogy is nézzük, ennek bizony harminc esztendeje. Életem legmélyebb, legsötétebb bugyrából húztak ki a versek. A tehetetlenség, a dac, szép illúzióim elvesztésének fájdalma csalogatta elő őket. Aztán az a bátorítás és figyelem, melyet megtalált és persze választott mestereimtől, Kormos Istvántól, Nagy Lászlótól, Jékelytől, Pilinszkytől és távolabbról Illyéstől, és talán legerősebben Rózsa Endre, Utassy József, Kiss Benedek és társaik nemzedékétől – ahogy mondani szoktam: édes bátyáimtól – kaptam, erősített.
Vagy húsz esztendeig, mondjuk a rendszerváltásig, megtörténtek velem a versek, melyek előcsalogatását egyszerűen nem éreztem nehéznek. A hetvenes években sokat írtam, szinte öntudatlan eufóriában. S volt is kinek mutassam szigorú bírálatra. A nyolcvanas években már éreztem a tétet, ekkor jöttek a tiltások, a cenzúra nyalánkságai, szilenciumok. (Eközben 1981–85 között a írószövetségi titkárság, amikor a szövetség és az akkori JAK volt a magyar civilparlament, szóval az az évtized, amelyet érdemes lesz majd valakinek, akár szakdolgozatként is, tüzetesen fölleltározni!) De ez is szép, izgalmas és vállalható volt. Persze annak nem tapsoltam, hogy valamely versem miatt másokat (rendszerint felelős-felelőtlen szerkesztőket!) is elcsaptak, ez ellen mindig tiltakoztam, de semmi nem változott.
A kilencvenes években már sokkal nagyobb szkepszissel, talán a kelleténél is több iróniával átitatva ülök a tiszta papír elé. Szerencsére az önirónia maligánfoka kimutathatóan magasabb. Így aztán elcsábultam a próza komolytalanabb, talán csehesnek aposztrofált rétjeire is. De ez nem program volt, nem valami teória, hanem csak hagytam a szívem és a kezem független választását, s így aztán megint ott jártam az indulás ártatlan-barbár idejénél: 1968-nál (lásd a Magvetőnél 1995-ben megjelent prózakönyvemet, az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában-t).

Életed meghatározó állomásai: Bérbaltavár, Pannonhalma, Szombathely és Budapest. Milyen indíttatásokkal szolgáltak, miféle útravalóval ajándékoztak meg a felsorolt helységek, illetve szellemi műhelyek?

– Bérbaltavár kicsiny falu Vas megye hegyháti, déli részén, már csaknem Zalában. Az útraindító paraszti közösség kemény tisztessége, föld- és munkaszeretete, buzgó vallásossága s valahai első tanítóim igazságos szigorúsága ott van a szülőföldről hozott tarisznyában. Ebbe igazi súlyokat pakoltak a jó és tudós bencés atyák Szent Márton hegyén. Azt hiszem, életem legboldogabb négy esztendejét töltöttem Pannonhalmán, igen jó kohéziójú osztályban, amely ma is évente találkozik és számon tartja tagjait. A magyar történelmet ott a falak is visszhangozták, ez irányú érdeklődésem, érzékenységem ott mélyült el.
Szombathelyre éppen a bencés diákmúltam miatt afféle vigaszágon kerültem, de ennek is megvolt az értelme, szinte sorsszerűsége. A népművelés–könyvtár szakon több „nehéz ember” kezdett éppen 1968-ban. Ráadásul ott volt egy nagyon színvonalas diáklap, a Jelentkezünk, komoly esztétikai képzés, a fiatal magyar filmesek által is sokra tartott filmklub. Itt jelentek meg első versszerű kísérleteim, itt volt az első műhely, itt lázadozhattam s lázíthattam először s innen küldtem első verseimet komolyabb folyóiratoknak, az Életünknek és a Jelenkornak, s őszinte csodálkozásomra közölték is őket.
Éppen negyedszázada, hogy Kormos István bemutatott az ÉS-ben, majd kéttucatnyi vers alapján azt mondta, hogy megjelenteti első kötetemet a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. Így is történt 1975 tavaszán, majd néhány hónappal később a kiadóhoz hívott szerkesztőnek. Ez a néhány esztendő volt az ún. Kormos Egyetem, ahol szerkesztő-bojtárként végigpörgethettem a magyar és világirodalmat: ebből lettek a legendás Gyöngyszem-sorozat emlékezetes darabjai, s aztán szerkeszthettem az utánam jövők köteteit. Egyszerre dolgoztam Dsida Jenő, Sinka István, Nadányi Zoltán válogatott versein, Kálnoky László, Tandori Dezső műfordításkötetén, vagy éppen Tóth Erzsébet, Zalán Tibor és mások első könyvén s közben tematikus antológiákat szerkesztettem mondjuk a világirodalom Idő- és éjszaka verseiből… és sorolhatnám. Néhány év alatt közel száz könyvhöz lett közöm. Óriási iskola volt. Kormostól a minden értekre való elfogulatlan figyelés elemi hajlamát és példás megvalósítását leshette el, aki közelében dolgozott. Aztán ennek is vége lett. Korai halála után még három évig bírtam az ár ellen úszni, a közösen kitalált terveket egyre nehezebben tudtam megvalósítani.
1981-ben az 56 utáni első szabadon választott írószövetségi választmány legfiatalabb tagja lettem s egyből titkárrá is ütöttek. Nagy próba következett. Közelről érzékelni a puhának egyáltalán nem mondható diktatúrát. Ez az időszak volt a szövetség és a József Attila Kör legendásan nagy korszaka, együtt-menetelése az álság falai ellen. Szegény Csengey Dénes barátunk talán valamely napsütötte égi felleg széliről egyetértően egy szép füstkarikát fúj felénk… s mintha nagy bölcsességgel mondaná is: bizony fiúk, akkor még nem volt széthúzás, hanem váll a vállhoz. Tán igaz se volt. De erről már föntebb szóltam.
1988 novemberétől pedig a Hitel szerkesztője vagyok. Ez ugyebár az utóbbi 10 kerek esztendőt jelenti. A kezdő csapatból, sőt a prae-korszakból is csak ketten maradtunk Csoóri Sándorral a sokáig reménytelenül álmodott független újság, kétheti periodika gályapadján. 1992 szeptemberétől pedig havonta, irodalmibb folyóiratként megújulva, talán magunkat is biztatva – téveszthetetlen zöldfehérben úszunk a nagy magyar folyóirat-tengerben. A szerkesztőség az ötödik helyszínen tempózik mind nehezebb anyagi körülmények közt a fönnmaradásért, hol Budán, hol meg Pesten vagyon a redakció hajléka. Vagyunk még és reménykedünk. Ez a tíz esztendő már vállalható irodalomtörténet is… És különös, fölöttébb tanulságos magyar történelem. Egy tyúklépésnyire a harmadik évezred küszöbétől. Ha most befejeznénk, akkor sem kéne szégyenkeznünk.

Wittgenstein szállóigéje szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ezzel rögtön szembeállítható egy másik állítás: „amiről nem szabad hallgatni, arról beszélni kell.” Meglátásod szerint az összmagyarság vonatkozásában mik azok a legégetőbb kérdések, amelyekről feltétlenül beszélni kell – mégpedig tisztán és eltökélten?

– Én a wittgensteini mondatot abban a bizonyos puha, de ha tetszik recsegős-ropogós, elmaszatolt diktatúrában költői nyelvre, de az (írószövetségi) közemberi minőségemben is így fordítottam: amiről általában nem lehet beszélni, nagyon konkrétan csak arról érdemes… Hogy a konkrétság mit jelentett esetemben, illetve a szabadságfokok leosztásának eleve különböző szintjei, manipulatív volta mire kényszerített, annak tényeiről, és aztán dorgáló következményeiről nem az én tisztem most szólni. De mindenesetre lehetetett cinikusan, bölcsen Wittgenstein mögé is bújni, mint ahogy Nietzsche mondata is csaknem összmagyar jeles amnéziás tréningben manifesztálódott 56 után, miszerint: a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja. Lám, az átkozott burzsoá filozófusok miképp segítettek! Ma is még az általános emlékezetvesztésben szenvedő magyarságot kellene fölrázni. Sajnos az átalakulás és a szabadság gyötrelmeivel olyan sokkhatások érték (például választania kell pártok és adósávok, tévécsatornák, bankok, kurátorok, csirkecomb és farhát stb. között), hogy legelemibb érdekeit nem tudja már megfogalmazni. Nem is fogalmaz. Néz. S úgy látja, nem az ő életét látja. Még nem őt robbantották föl, még nem őt rabolták ki, még nem ő a munkanélküli, még nem az ő házát sodorta el a víz. Ő az, aki besurran Adidasban az EU-ba, fitt polgárként. Szerencsés, hogy nem itt meg amott magyar. Azok most ráfáznak. Hiába magyarkodnak. Szóval az önzési fok igen magas, még jó, ha akad egy kis katasztrófa, valami penitencia-lehetőség. Segítünk. Magunkon már nem tudunk. Ezért aztán tüntetünk a nyugdíj egységes emeléséért. A „magyarok, tartsunk szét” szép gyakorlatát kellene megfordítani, vagy legalább csöndben abbahagyni a következő ezer esztendőre. Akkor még marad, maradhat valami remény. És a reményt pedig a lélekben megtisztult – mert önzésétől és félelmeitől megszabadult – közösség gyermekeiben, szeretetben fogant és vállalt utódaiban élteti tovább. Illyés mondta, írta: a költők mifelénk a remény(ség) helytartói. Akkor talán jöjjenek a költők! Az újak, az eztán megszületők. Fohászkodjunk hát, barátaim, az első adventi gyertya fényénél.


Ködöböcz Gábor
Paletta [Egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola lapja], 1998. 4. sz.


< vissza