Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

A szép illúziókat nem lehet feladni

KORMOS ISTVÁNRÓL ÉS KÖZÉP-EURÓPÁRÓL

Nagy Gáspár József Attila-díjas költő (a kitüntetést azért emeljük ki, mert az Új magyar irodalmi lexikon megfeledkezett róla, pedig a kiengesztelődés évében, 1990-ben kapta a felterjesztettek listájáról többször kihúzott költő a díjat, többek között Beney Zsuzsa, Grendel Lajos és Petri György társaságában) az idei könyvhéten hat kötetben is „illetékes” volt. Szerepelt a Szép versek antológiájában, a Kortárs Kiadó Curriculum vitae összeállításában, az Emberhalász könyvek sorozatában megjelent Beszélgetések Hajnóczy Péterről című kötetben, a Pesti Szalon Örkény emlékkönyvben, ő szerkesztette Kormos István műveit a Századvég–Osiris Kiadó megbízásából, és közzétett egy Zónaidő című, különös műfajú könyvet a Széphalomnál.


Kormos István köztudomásúan nagyon megrostálta műveit. Mennyire hű ez a kötet az ő szelleméhez?

– Az általa összeállított kötetekhez képest kicsit bővítettük az anyagot. Először is felvettünk néhány korai, 1944 és ’47 között keletkezett versét a gyűjteménybe. Ezeket a verseket már átdolgozva jelentette meg a ’47-es Dülöngélünk című kötetében, később aztán a Dülöngélünk anyagát is átdolgozta, s az 1971-es Szegény Yorick kötetben már így jelentek meg. Domokos Mátyással, a kiadó irodalmi vezetőjével ügy döntöttünk, kár lenne ezekről a korai versekről teljesen elfeledkezni, ezért néhányat közöltünk, pontosan jelezve, hogy átdolgozva hol szerepelnek később. Van még egy fejezet, ami igazi meglepetés, ezek a Rögtönzések, tréfás versek címszó alatt szereplő alkalmi köszöntők és bökversek, játékos évődések a kiadói széphölgyekről, a lebzselő lektorokról. Itt szerepel az 1951-es Gellért fürdőbeli szonettverseny Illés Endre által győztesnek kihirdetett darabja. Ezek a rögtönzések a Kormos-legendárium részei, a legendárium pedig hozzátartozik az életműhöz. A prózai műveknél kevesebb az újdonság, itt az Elérhetetlen föld című antológiáról írt lektori jelentést, egy Sinka-esthez írt bevezetőt, valamint egy sokáig lappangó, a gyermekirodalomról szóló interjút említenék.

Úgy érzi, ezzel a kötettel a magyar könyvkiadás törlesztette a Kormossal szembeni adósságát?

– A felejthetetlen Vackor-történetek az elmúlt években jelentek meg a Századvégnél. Minden bizonnyal a többi verses meséje és gyerekeknek szóló verse is egy szép illusztrált kötetbe gyűjthető. Csupán a műfordítások kiadásával vagyunk elmaradva. Az 1974-es Fehér mágia című köteténél jóval gazdagabb Kormos műfordítói életműve. Remélem, hogy az Európai Könyvkiadó egyszer kiadja a teljes műfordításkötetet.

Kormos-tanítványnak vallja magát?

– Életem úgy alakult, hogy amikor 1971-ben Budapestre kerültem, ő volt Nagy László után a második költő, akivel megismerkedtem. Kormos mutatott be Nagy László javaslatára az ÉSben, 1975-ben pedig az ő szerkesztésében jelent meg az első kötetem. Később a Móra Könyvkiadóban haláláig a kollégája lehettem. Ennek ellenére sem állíthatom, hogy a tanítványa voltam, hiszen Kormostól nem lehetett a versírást ellesni, megtanulni. Amikor már-már úgy érezte az ember, hogy ellesett tőle valamit, hirtelen változtatott. Kormost nem lehetett és nem lehet utánozni. Olyan csavarokat tett a verseibe, amelyeket csak egy abszolút hallású költő engedhetett meg magának. Nem a versírás mikéntjét, hanem a nyitottságot lehetett Kormostól megtanulni, a sokféleség szeretetét.

Kormos István alakja szerepelt az új kötetében, a Zónaidőben. Mi hívta életre ezt a műfajilag nehezen besorolható verseket, műfordításokat, esszéket, interjúkat egyaránt tartalmazó könyvet?

– A Zónaidő érdeklődésemnek egy szeletét mutatja meg. 1968-ban indultam a pályán, a csehszlovákiai bevonulás, a diáklázadások leverésének évében. Ebben a rosszkedvű időszakban tudatosult bennem, talán pályatársaim hatására is, hogy menni kell. Utazni Lengyelországba, Csehszlovákiába… Persze a Zónaidő nemcsak a valóságos, hanem a képzeletbeli utazások könyve is. S talán a reménykedésé, hogy vannak, maradtak és újra nyílhatnak ösvények egymás felé Európának ezen huzatos régiójában. Itt, ahol a legkeletibb reneszánsz és legnyugatibb ortodoxia egymás mellett mutatkozik. S nemcsak a külsőségekben, hanem az emberi mentalitásban, ami aztán a kelleténél több vért, könnyet, gyöngédséget és barbárságot feltételez.

Nem volt a közép-európaiság eleve illúzió?

– Ha visszatekintek erre a negyedszázados utazásra, vonzalmaim megmagyarázhatatlan térképére, azt mondhatom, sokszor jó volt eleve illúziónak látszó dolgok nyomába szegődni és a bemérhetetlen állomásoknak a helyét krétával megjelölni. Jó volt arra gondolni, hogy a vonatzakatolás és a távírójelek a Balti-tenger és az Adria között nagyjából hasonló érzelmeket és üzeneteket közvetítenek.

Ismerősök, barátokká lett költők és távolról csodált költők sorakoznak verseikkel és nekik szentelt írásokkal. Czesław Miłosz, Zbigniew Herbert, Bohdan Zadura, Milan Kundera, Vasco Popa, Tomas Venclova, Dorin Tudoran és mások…

– Az utazás során olyan barátokra is szert tettem, akikkel a valóságban sohasem találkoztam. Volt, akivel vágytam a találkozásra, Amerikában majdnem sikerült találkoznom Czesław Miłoszsal, de nem a személyes találkozás a fontos. Vannak olyan költők, egykori barátok, ismerősök, akik ma már vagy az égben, vagy itt a földön, de egészen másfelé kószálnak. Mégsem megtagadhatók! A térség nagyobb szabadsága tette lehetővé számukra, hogy a passzentosnak látszó, különös maszkokat levegyék. Ez nemcsak egyes emberekre, de egész népcsoportokra is vonatkozik.

A szép illúzióknak a szó szoros értelmében lőttek. Hogyan tovább?

– Minél nehezebb a helyzet, annál inkább szükség van egymás megismerésére, megértésére és a barátság óhajtására.

Min dolgozik?

– A Közép-Európa-témát folytatom az év végére a Magvetőnél megjelenő prózakötetemben, amelynek címe Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában.


Osztovits Ágnes
Magyar Nemzet, 1995. június 30.


< vissza