Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

"Csupán meg van tágítva... de nincs eltörve még a lánc"

Mitől van az, hogy a március 15-ében nem csak öröm feszül, hanem benne van a szomorúság is. E nap hordozza a halál gondolatát. Brutus tőrdöfését, Caesar halálát. Benne van Batthyány Lajos halála, benne vannak az októberi vértanúk. Tehát úgy ünnepelünk, hogy mindjárt magunkban hordozzuk a gyászt. Nagy Gáspár József Attila-díjas költő hogy van ezzel a kettős érzéssel?

– Azt hiszem, hogy ez a kettősség életkori sajátosság; amikor az ember fiatal, a márciusi ifjak korában él, vagy annál is fiatalabb, akkor ennek az ünnepnek csak a nagyszerűségét látja meg. Érdekes, hogy a ’70-es, ’80-as évektől összekapcsolódik bennünk a 48-as szabadságharc hosszabb és győzelmes időszaka 1956 tizennégy eufóriás napjával. És aztán, az évek múlásával egyre többet gondolunk október 6-ára, november 4-ére… Ez a kettősség lélektanilag is nehezen feldolgozható egy nemzet számára, mert mondhatjuk: ha voltak is forradalmaink, azokat követte az elbukás. Sőt egy időben azt próbálták elhitetni a nemzettel, hogy minden ilyen fellángolás után egy rosszabb következik, tehát kár bármit is tenni. A 70-es évek elején tudatosult bennünk, hogy március 15-e örömódáit a kettős érzés dacára nyíltan szavalnunk kell, a kokárdát igazi helyére kell kitűznünk.

Mindig viselt kokárdát, vagy volt idő, amikor szégyellte? Előfordult, hogy figyelmeztették családi körben, hogy ki kell tűznie? Egyáltalán milyen kapcsolatban volt a kokárdával?

– Az ’50-es években egy kis faluban voltam gyerek. Az iskolában hála Istennek jó tanáraink voltak, tehát 15-ét mindig szépen megünnepeltük. Nagyon sokszor én voltam az egyik szavaló. A Nemzeti dalt mondtam; kedves versem volt még a Respublika és A vén zászlótartó. Emlékszem rá, hogy édesapám párszor meg is könnyezte az utóbbit; ugyanis megjárta a frontot a második világháborúban, és úgy érezte, ahhoz a katonához is szól most az ő fia. Tehát: kokárda mindig volt. Később Pannonhalmára jártam a bencésekhez, középiskolás koromban is méltó, tisztességes ünneplések voltak, persze eléggé hermetikus, zárt közegben. 1971-ben kerültem Budapestre, amikor aztán az események felgyorsultak. Mindig kitettem a kokárdát, tulajdonképpen öreg fejjel is. Sőt emlékszem, volt úgy, a ’70-es évek végén, hogy egy hétig le sem vette az ember, és már gyanúsan néztek ránk a buszon, villamoson, és ez jó érzés volt.

Említette, hogy akkor már március 15-e a fennálló rendszer elleni lázadás, tüntetés volt – ahogy tetszik –, és kimondatlanul már benne volt 1956 is.

– Nem kell mondanom, hogy a kokárdának ebben az időszakban milyen szerepe volt! Amikor Szűcs Istvánné KISZ KB-s elvtársnő – azt hiszem így hívták – 1972-ben úgy beszélt a Petőfi szobor talapzatánál, hogy ki sem ejtette a költő nevét. Előttem van a mai napig az ifjúgárdisták lehajtott feje, a sapkák, azok az övek. KISZ-istákat vezényeltek oda, és mégis: egyszer csak spontán a tömeg énekelni kezdte a Kossuth nótákat, s más ’48-as dalokat, amelyek szavalatokba csaptak át. Elindultunk teljesen váratlanul, gyönyörű szép időben a Váci utcán; az emberek arcán rémületet vettünk észre, félelmet. Elmentünk a Parlament elé, a Kossuth szoborhoz, majd a Batthyány-örökmécseshez. De ott már jöttek a rendőrök. Soha nem felejtem el, akkortájt volt divatban az a híres Illés szám, hogy: „Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat…” S amikor a rendőrök feltűntek, a tömeg – megint spontánul – elkezdte énekelni a nótát. Valaki kiadta a jelszót: találkozó délután a Múzeum kertben. Azt is körbevették a rendőrök. Egyenként engedtek ki minket egy kis kapun. De továbbra sem szakadtunk el egymástól, és a Semmelweis utcában már a Még kér a nép című Petőfi verset szavaltuk. Együtt haladt az egyetemista a középiskolással. A Puskin moziban éppen Jancsó hasonló című filmje ment. A rendőrség az Intercontinental Szálló mögött Rabomobilokkal várt bennünket. Hajszálon múlott, hogy nem kerültem be egy ilyen autóba. Sok gyereket elvittek. Később tudtuk meg, legtöbbje a kertészetire járt, illetve a Műegyetemre. Tárgyalások következtek, kirúgták őket az egyetemről, karrierek törtek ketté. A hatalom nem tudta elviselni, hogy az ifjúság fellázadt.

Petőfiről több szó esett. Illetve úgy is, hogy a szónok nem mondta ki a nevét a szobra előtt, de oly módon is, hogy skandálták a Még kér a nép című verset. A költő 1848. április 15-én ezt írta a naplójába: „…Republikánus vagyok lelkestül-testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső leheletemig…” lelkem istene (pedig) a szabadság. – Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem »tiszta erkölcs!« Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja…” Milyen közegben közlekednek, hogyan csengenek ma ezek a szavak?

– Petőfit – mindenkinek mondom – nem kötelező jelleggel, hanem belső késztetésből, a magunk épülésére, évente újra kellene olvasni. Ugyanis minden egyes szava mögött ott van az erkölcs, az etika, nála nincs félrebeszélés. Ha a ma élő pártpolitikusok, szellemi életünk nagyjai között sokkal többen lennének azok, akik Petőfivel vallanák: „Használni és nem ragyogni akarok”, akkor bizonyára előbbre tartanánk! A költő saját korában is kevés ilyen embert látott, ezért „hajtott neki” kérlelhetetlenül a kormánytagoknak. A külső körülmények dacára, erkölcsiségével olyan magas piedesztálra jutott, ahonnan soha nem lehet őt lerángatni, és amely magasság, azt hiszem, a magyar történelemben és irodalomban is páratlan. Nagyon kevesen tudtak felnőni hozzá vagy a közelébe kerülni éppen a szigorú erkölcs miatt: amikor a tett és a szó nem vált ketté. A tragikus sorsú erdélyi költő, Szilágyi Domokos így ír Petőfi végórájáról a Szemből, Halál című versben:

Mert tett a szó, ó, tett, igen,
csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat

buktatja orra jobb egek alatt.

S ekkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy): Hát szemből Halál!

Nahát ez a lényeg, hogy a szót, mint tettet Petőfi korában is orra lehetett buktatni és orra lehet buktatni ma is a macskaköveken. Nem is kell hozzá fegyver. Azt gondolom, hogy Petőfi sugárzó példáját érezték meg ’56 fiataljai, akik az életüket áldozták a szabadságért. Nem véletlen, hogy akkor is legtöbben Petőfit skandálták.

Tulajdonképpen már megválaszolta a következő kérdésemet – a mai fiatalság számára milyen üzenete van ’48 forradalmának? –, amelyet fel szerettem volna tenni. A válasz: Használni…

– … s nem ragyogni. De ezt nem csak a fiatalokra vonatkoztatom jelen helyzetünkben és életünkben, hanem ahogy mondottam már, a politikusokra is! Az ügy érdekében igenis tudni kell hátrább lépni egy lépéssel, és vetélkedés helyett a csapatjátékban hinni! Petőfi és a Pilvax-féle ifjúság ismerte a csapatjátékot. Mindenkinek meg volt a szerepe. Majdnem mindegyikük élete azért lesz tragikus, mert az „ügyet”, s csak az ügyet szolgálják.

Az „önfeláldozó hazaszeretet” példái – példák-e ma? A segesvári Petőfi, a döblingi Széchenyi, Kazinczy Lajos, Vasvári Pál, Kölcsey Kálmán, az emigráns Kossuth?… Félek, félek…

– Azt hiszem, hogy a felsorolt életsorsok nem példaképek ma, sajnos. Nem azt mondom, hogy az ő képeiknek kellene a falon függeni, de azért nem volt akármi, hogy a nagyapámék házában Kossuth fényképe díszelgett a falon. S akkoriban nagyon sok parasztházban, polgárház szobájában. És aki egy Petőfi- vagy egy Kossuth-kép előtt jött ment a lakásban, másként tekintett a nemzetére; tudta, hogy a nemzetet szolgálnia kell. Ezzel szemben elgondolkoztató emlékem 1990-ből, amikor – ha jól tudom – először volt ismét munkaszüneti nap március 15-e az első szabad választások előtt, és a Parlament lépcsőjén Csoóri Sándor hatalmas tömeg előtt beszélt, nagyszerűen. Ugyanakkor az ország fele, Isten tudja, milyen gazdasági kényszer hatására, már Hegyeshalom felé kígyózott, hogy a határ túlsó oldaláról jégszekrényekkel jöjjenek vissza. Még a bécsiek is megütköztek ezen az igyekezeten, azon, hogy ez a jeles nap sem számít. Furcsa volt ezt a magyarázhatatlan megosztottságot látni ezen a megújult napon, és ezt érzem ma is. Petőfi zseniálisan látta már annak idején, hogy: „Azért nem győzött eddig is a hon, / Mert sohasem volt egy akaraton.” Most megint arra gondolok: miért csak a legnagyobb veszélyben tudjuk összekapni magunkat? Amikor a veszély szűnőben van, azt a fényűzést engedjük meg magunknak, hogy ragyogni akarunk nem pedig használni? A hangsúlyok eltolódnak, a szakadékok tágulnak közöttünk, elmarad a normális dialógus. Sajnos ez, ha úgy tetszik, ’48 óta követ bennünket; október 23-ának is – mondják most már gyakran, s persze cinikusan – nagy szerencséje volt, hogy a felemelt zászló nem esett lejjebb, hogy a szabadság csak 14 napig tartott. De mi van akkor, ha győzünk?! Ez a mai napig megválaszolatlan kérdés.

Az aradi vértanúk búcsúleveleinek olvastán egy középiskolás diák kijelentette: egyszerűen nem hiszi el, hogy valaki ilyen könnyen feláldozná az életét a hazájáért.

– Biztos vagyok abban, hogyha nem lett volna ’48, Adyval szólva nem lettek volna bátrak, akik mertek, s százszor tudtak bátrak lenni, akkor ma nem tartanánk ott, ahol vagyunk. A szellemi teljesítmény mellett az életük áldozatának olyan kisugárzása van, amely lehetőséget ad nekünk ma és majd a XXI. Században is, hogy inspiráljanak bennünket, s visszanyúlhassunk hozzájuk – erkölcsi munícióért. Mert meggyőződésem, hogy a szabadság egyrészt külső másrészt belső dolog. A mai magyar társadalomban, főleg 1994 májusa óta sok a lehajtott fejű ember, és nem tudom, hogy mi lesz velük. De sok bizonytalanságot éreztem – a felszabadultság mellett – az elmúlt négy esztendőben is. Tudniillik nemcsak fizikálisan kell szabadnak éreznünk magunkat, hanem minden embernek önmagában is fel kell dolgoznia azt, hogy neki mit jelent a szabadság; oly módon, hogy az én szabadságom ne sértse a másik szabadságát. Vallom, és talán ezt mondanám befejezésképpen, ami üzenet is lehetne az eszmélő hatéves gyerektől a nyolcvanéves aggastyánig, hogy azért azt tudjuk: a szabadságért naponta meg kell küzdeni; és úgy fogják fel a jelenlegi időszakot is – függetlenül attól, hogy az idegen csapatok jelenléte véget ért, s velük együtt sok minden kihalt –, hogy:

Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!

Ezt a Láncot belül is el kell törnünk!






Kő András
Új Magyarország, 1995. március 14.


< vissza