Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Hűségesen a kiküzdött értékekhez

AZ UTOLSÓ SZALMASZÁLRÓL

Az 1949-ben született Nagy Gáspár köré legendát font néhány vers, legendák övezték személyét is. Akár atyai jóbarátja és mestere, Kormos István, ő is úgy vált a titkon népiesek és titkon urbánusok által egyaránt elfogadott és értékelt „közköltővé”, aki történelmi gondokat vesz magára – többek között Nagy Imre és 1956 emlékének ébrentartását –, de ezen közben nem feledkezik meg a lét alapvető problémáiról sem. A Pilinszky János és Nagy László közötti úton járva próbálja megfogalmazni az ezredvégi magyar költő fájdalmas dilemmáit. Tavaly Mosolyelágazás címmel az Orpheusz Kiadó jelentette meg 1989 és 1992 között írt verseit, idén az Antológia Kiadónál látott napvilágot az 1993-as esztendő Nagy Gáspártól szokatlanul gazdag verstermése. A költőt arra kértük, segítse bemutatni új, Fölös ébrenlétem című könyvét.


Sokakat meglepett, hogy az utolsó békeévnek nevezi az 1993-as esztendőt.

– Olyan gondolataim támadtak, hogy ’94-ben – bár ne lenne igazam – a lelkekben dúló háborúság, ami a részben kivívott, részben ajándékba kapott rendszerváltozás óta kísért bennünket, a felszínre tör. 1993 végén a gyász pár napos emelkedettsége után úgy láttam, megint kirobbantak az indulatok, és ezeket már nem lehet megfékezni. Nem okvetlenül vérre és utcai harcokra gondoltam – igaz, ilyesmi is megfordult bennem –, hanem arra, hogy ölni nemcsak fegyverrel lehet, hanem elhallgatással is. Azt hiszem, nem sokat tévedtem: a háború most is folyik.

Költőileg szerencsés esztendő volt a ’93-as. Előző kötete a Mosolyelágazás azt mutatta, hogy a rendszerváltozás beköszöntésével egyre ritkábban tud megszólalni.

– Még az ifjúkori lázak idején sem írtam annyi verset mint ’93-ban. Ha a médiában elmondhatom, hogy mi fáj, akkor talán két versem születik. De nem nagyon kérdeztek, és alkatilag is zárkózott vagyok, így kényszerű ébrenléteimben verseket írtam.

A fölös ébrenlétem című kötet krónikának tekinthető?

– Inkább csak verses naplónak. Időrendi sorban közlöm a verseket, a kötetben ott vannak a gyászok, a halálok és a csalódások. Kötetemben, amely időben ’89-ben indul, benne van a nagy várakozás, benne vannak amerikai élményeim a szabadság működéséről, az óvakodásé, hogy ami nem jó, azt ne vegyük át, benne van a bizakodás, a ’89-es év minden reménysége, aztán a keserűség, hogy nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal, mert gyakorlatlanok vagyunk.

Csalódott a szabadságban?

– A szabadságot annak ellenére üdvözlendőnek tartottam, hogy kihozta a karakterek gyengeségét. De nem ártott, hogy szemtől szembe láttuk egymást. Persze jobb lett volna, ha egységet sugárzunk, ha erőt adunk a tényleges háborúban élő vagy a fennmaradásért erkölcsi küzdelmet vívó határon túli magyarságnak.

Nem így történt.

– Ezért írtam ’93-ban a korábbinál keserűbb, elégikusabb verseket. A Mosolyelágazás utolsó verse – Jegyezvén szalmaszállal – a hangváltásra utal: „kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Egyik pályatársa némi irigységgel jegyezte meg: sokan minden illúziójukat elveszítették, de Nagy Gáspárnak megmaradt a hit. Csakugyan segít az otthonról hozott, pannonhalmi gimnazista korban megerősödött, s ma is nyíltan vállalt keresztény hit?

– Azt mondhatom, segít. Talán az egész országon segítene. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy hiába mozogtak kitűnő emberek a közéletben, ha belőlük is, és az ország nagyobb részéből is hiányzott a mélyebb hit. A hit abban, hogy Valaki odafent vigyázza lépéseinket, mert egymagunk nem tudunk megbirkózni a gondokkal. Úgy érzem politikusaink mindent a maguk erejéből akarnak megoldani.

Befolyásolja a költőt a napi politika?

– Felkészültem arra is, hogy ’94 az elnémulás éve lesz. Nekiláttam korábbi prózai kísérleteim, esszéim rendezéséhez. Visszatértem például 1968-hoz, mikor is testvéri tankokkal bevonultunk Csehszlovákiába. Azt gondoltam, elhallgat bennem a költő. Nem így történt, írtam néhány verset…

Megint ellenzéki lesz?

– Nincsenek direkt vállalásaim, viszont érték- és magyarságpárti vagyok. Az utóbbi időben azt látom, hogy az újabb értékérvényesítés szlogenek mögött csakis érdekérvényesítési szándékok húzódnak. Én már írói működésemben megmaradok az egyszemélyes NAGYGÁS-pártomban vívódó igenlőként és ellenzékiként. A háborúnak nincs vége. Azt írtam júliusban az egyik Vigiliában megjelent versemben, hogy „A megbocsátás szünetel, akár az üvegvisszaváltás”. Ilyen korszakban élünk, megjelent a kíméletlen revánsvágy… amin persze – az inga természetére figyelmezve – mosolyogni is lehet.

Miben reménykedik?

– Előbb-utóbb megint szükség lesz „üvegekre”. Addig várakoznunk kell, s közben „lélekben magasan” állni, hűségesen kiküzdött értékeinkhez.


Osztovits Ágnes
Magyar Nemzet, 1994. október 14.


< vissza