Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

A költői létezés állandó készenlét

A Budakeszibe vivő 22-es buszra várva emlékképek között matatok. Kerek negyedszázada mondhatom a barátomnak. Még 1968 szeptemberében mutatkoztunk be egymásnak a szombathelyi főiskola kollégiumának földszintjén. A későbbiekben voltunk egymást merész álmokra biztató szobatársak, két másik barátunkkal forgattunk – verset is ihlető – amatőrfilmet az akkor még védetté nem nyilvánított szatmárcsekei temetőről, amikor pedig úrrá lett rajtam a bizonytalanság, egyik versének kéziratával öntött lelket belém: Elindulni egy délutánban / ha vitorla se fehérlik, lehorgonyozni a Nagy-Vízeknél; / kiinni őket fenékig.
A kollégiumban sajátos munkamegosztás alakult ki közöttünk, Gazsi az irodalom, a költészet iránti szenvedélyét osztotta meg velem, én viszont filmes érdeklődésem jeleivel traktáltam. Az utak közben elváltak, ám egymás iránti figyelmünkön nem fogott az idő. „… mit hoz a múlt / senki se sejti”, annyi azonban bizonyos: Gazsi megértésére mindig számíthatok.
Nagy Gáspár hat verseskötetet publikált eddig, a hetedik megjelenésre vár. Radnóti-, József Attila- és Gréve-díjas. A Magyar Művészetért díjjal, és legutóbb Artisjus-díjjal is kitüntették.


A Vas megyei Bérbaltaváron születtél. Számodra mit jelent a szülőföld, a szűkebb pátria?

– Úgyszólván mindent, hisz ott éltem 14 éves koromig, s ha az ember a későbbiekben okosodik, művelődik is, alapvetően a gyermekkori esztendők határozzák meg világlátását és erkölcsét. Az ötvenes években voltam kisgyerek, akit a család, a rokonság és a falu tágabb közössége miközben felnevelt, erkölcsi útravalóval is ellátott. Tisztesség dolgában ugyanis nem volt alku, sem a padlássöprések évadján, sem a forradalom után, amikor a pufajkások azért csempésztek fegyvert a szalmakazalba, hogy fegyverrejtegetéssel vádolhassák meg a nagybátyámat. Szemtanúja lehettem az erőszakos téeszesítés gerincroppantó idejének, amidőn az ezer esztendeje földhöz szokott emberek elhagyták falujukat, meghasonlottak önmagukkal, vagy éppen öngyilkosságba kergette őket a keserűség. Meggyőződésem, hogy a magyar irodalom még mindig adósa ennek a fájdalmas korszaknak, nagyon keveset tudunk arról, hogy mi is történt voltaképpen az emberekkel, az emberekben. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a parasztság mostani tanácstalanságának lélektani gyökerei a kollektivizálás véraláfutásos esztendeiig nyúlnak vissza. De elevenen él bennem az osztatlan iskola emléke, vagy azok a feledhetetlen hangulatú otthoni karácsonyok, amikor egy Verne vagy egy Gárdonyi kötetet kaptam ajándékba.

Akkor már mocorgott benned valamiféle kiemelkedési vagy önkifejezési vágy?

– Nem. Egyetlen gyerekként a család szeme fénye voltam, mindent előteremtettek számomra, amire tehetségük volt. Nemcsak a szüleim, de édesanyám testvérei is féltő szeretettel viselték gondomat. Jól tanultam, szerettem olvasni és fogalmazni. A Biblián meg a kalendáriumon kívül volt néhány könyvünk, például egy Krúdy-sorozat, erre pontosan emlékszem.

Aztán elkerülsz Pannonhalmára. Mai fejjel nézve mit jelentett neked az ott eltöltött négy esztendő.

– Egy falusi iskolából kerültem oda, ahol oroszt például nem tanítottak. Pannonhalmán aztán az orosztanárom, aki egyúttal az osztályfőnököm is volt, azt mondta: vagy megszoksz, vagy megszöksz. Éreztem, hogy ama bizonyos nadrágot alaposan fel kell kötni, igyekeztem hát összeszedni magam s nem vallottam szégyent. A bencésektől két dolgot lehetett megtanulni: az idő beosztását és a tanulás technikáját. „Ora et labora”, imádkozz és dolgozz, ez a jelmondatuk. Kemény munkára fogtak bennünket, de ideje volt a csöndes elmélkedésnek, a játéknak és szórakozásnak is. Tanulásra serkentett az egész miliő, hisz bármerre néztél, minden épület, minden egyes kő a történelem üzenetét és az emberi cselekedetek céltudatosságát sugározta. Ott volt köröttünk a teljes magyar múlt, nem véletlenül írta annak idején Veres Péter a Főkönyvtár emlékkönyvbe, hogy „Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszanézni”.

Ha azt mondom hit, erről mi jut eszedbe?

– Már általános iskolás koromban jártam hittanra, mégha egyik-másik tanárom gúnyolt is ezért. Pannonhalmán érthetően a hit része volt a mindennapoknak. De ne gondold, hogy tanáraink erőnek erejével terjesztették volna a hitet, elsősorban arra neveltek bennünket, hogy emberek legyünk. Rendszeresen ministráltunk, én leginkább a Géza fejedelem által alapított altemplomban. Túl a szorosan vett vallásgyakorlaton, a hit erejét sugározta az egész építmény, nevezetesen azt, hogy igenis lehet hitet teremteni a pogány Magyarországon, hogy a löszre felépülhet Pannonhalma. Az Itáliából érkező bencések szerves kultúrát hoztak: tanítottak, gazdálkodtak, tartották magukat szegénységi fogadalmukhoz. Szerették a hazájukat, minden időkben hűek maradtak erkölcsi rendjükhöz. Pannonhalmára sem a nyilasok, sem a németek, sem az oroszok nem tehették be lábukat, de a pufajkások előtt is zárva maradt a kapu. Minderről szépen szólt Gábor Pali a Pannonhalma 1944 című dokumentumfilmjében. S tudomásom szerint Pannonhalma 56-járól is készen volt egy forgatókönyve, ennek centrumában Söveges Dávid, akkori igazgató története áll. Nem akármilyen történet! De ebből nem lehetett film! Amikor arrafelé utazom s távolból feltűnik az épület, ma is torkomban dobog a szívem. Nekünk az volt a Varázshegy.

Pannonhalmáról Szombathelyre kerülsz. Mindjárt oda jelentkeztél?

– Tőlünk humán pályára nemigen fogadtak el jelentkezéseket, ám én mégis szerettem volna latin szakra bekerülni, de átirányítottak Szombathelyre népművelő–könyvtár szakra. A felvételi elértem ugyan a maximumot, azonban így is csak előfelvételis lettem, mert a minisztériumban azt mondták, hogy az egyházi jellemzés mellett szükség volna egy munkahelyi – állami – minősítésre is. Egy évig dolgoztam tricikliző segédmunkásként a szombathelyi Rövikötnél, ügyelve arra, hogy a hőn óhajtott pozitív véleményt kiérdemeljem. Egyébként ekkor kezdtem el írogatni, egyelőre csupán magamnak. Amikor aztán bekerültem a főiskolára, már rendszeresen verseltem. Eleinte a Jelentkezünk című diáklapba közöltek, majd Pákolitz István jóvoltából a Jelenkorban is megjelent két versem. Előtte azonban már Pákolitz asztalfiókjában volt vagy tíz írásom. Amikor találkoztam vele, atyai derűvel annyit mondott, hogy szerettük volna látni a jéghegy vízbe merülő részét is. Mert egy verset vagy kettőt bárki tud írni, de hogy ki igazán költő, az csak a sokadik vers alapján dől el. Ezzel az elvvel – immár gyakorló szerkesztőként – boldogan egyetértek. Szombathellyel kapcsolatban még megemlíteném a klubot meg a filmklubot, valamint a tavaszonként megrendezett kőszegi filmnapokat. Mint emlékszel, olyan emberekkel találkozhattunk ott, mint B. Nagy László, Kovács András, Gyarmathy Lívia, Gazdag Gyula, Szomjas György, Csoóri Sándor és Kósa Ferenc. Akkoriban készült a Feldobott kő, az Ítélet, ezek mind-mind meghatározó élményt jelentettek számunkra.

A diploma után felköltözöl Pestre, művelődési házakban, könyvtárakban dolgozol, miközben költővé érésed tán legfontosabb szakasza kezdődik el. Nagy László és Kormos István lesznek a mestereid…

– Nagy László költészetét még Szombathelyen ismertem meg, olvastam a köteteit, és ezekből hamar megértettem, hogy költői világának metaforikus szerkezete abból a valóságból építkezik, amelyet én is a magaménak mondhatok. Erre az időre esik találkozásom a Kilencek nemzedékének jeleseivel, Utassyval, Kovács Pistával, Mezey Katival, Kiss Benedekkel, Rózsa Endrével és a többiekkel, akiket édestestvéreimnek tartok. Róluk írta Nagy László, hogy a torkon vágott forradalmak gyászát viselik. Tulajdonképpen ők kapcsoltak engem be a magyar költészet áramkörébe, rajtuk keresztül jutottam el Nagy Lászlóhoz, Kormoshoz, Weöreshez, később Jékely Zoltánhoz és másokhoz. Említeném még Csoóri Sándor nevét, akinek a versei mellett főleg fontos esszéit, valamint a Kósával és Sárával készített filmjeit szerettem. Akkor voltak fiatalok, nagy elszánással dolgoztak, mint tudod, nemzedékünkre Jancsóék mellett ők voltak a legnagyobb hatással. Visszatérve Nagy Lászlóra, általa ismertem meg Kormos Istvánt, rajta keresztül pedig mindazokat – s ezek nem kevesen voltak –, akik megfordultak a Móra Kiadóban. Kormos mutatott be az Élet és Irodalom hasábjain, gondozta első kötetemet, a Koronatüzet, ráadásul munkatársául fogadott. Áldom a sorsot azért a pár esztendőért, amíg a keze alatt inaskodhattam. Feladatokat adott, hogy tanuljál fiú, szerkessz Dsidát, Sinkát, Füst Milánt meg dél-amerikai költőket. Fantasztikus memóriája volt, betéve tudta a fél világirodalmat, a magyarról nem is beszélve. Személye sok embert vonzott, volt, aki kéziratot hozott, a véleményére volt kíváncsi, más meg csupán azért ugrott fel, hogy kitárgyalja vele a Fradi vasárnapi eredményét. Halála után egyedül maradtam, majd elment Nagy László is. Kettejük elvesztését – a hetvenes évek végén – a magyar költészet azóta sem heverte ki. Védtelenebbek lettünk, a hatalom által fölbérelt kritikushad ettől kezdve könnyebben tüzelhetett ránk.

Sorsod alakulásának újabb dátuma 1981. december 13. Miközben Lengyelországban bevezetik a szükségállapotot, itthon az Írószövetség ugyancsak viharos közgyűlése zajlik…

– Ez egyebek mellett azért volt emlékezetes, mert az írótársadalom felmondta a politikai hatalommal kötött alkut, egyezséget. A forradalom óta először választottunk titkosan, nem véve figyelembe a párt személyi óhajait. Ami engem illet, 32 évesen kerültem a választmányba, amely megválasztott titkárnak. Hozzám tartoztak a vidéki írócsoportok, valamint a József Attila Kör. A párt korifeusai nehezen vették tudomásul a történteket, még a jelenlétemben is írólázadásként minősítették a választás eredményét, ugyanis később a vidéki írócsoportoknál is fordult a kocka, pártkáderek helyett mindenütt irodalmilag és emberileg hiteles személyek jutottak vezető tisztséghez.

Tehát még el sem csitultak a választás okozta viharok, amikor 84 októberében az Új Forrásban megjelent az Öröknyár…

– Ami után mindjárt beindult a gépezet, engem például azonnal le akartak mondatni. Látván, hogy erre nem vagyok hajlandó, Hubay Miklós elnök és Jovánovics Miklós főtitkár maguk mondtak le, a hatalom pedig a szövetség zsarolásától sem riadt vissza, például, leállították a külügyeket. Nézd, abban a bizonyos versben megsértettem egy tabut, s ezt a cselekedetet pár év múlva a történelem is visszaigazolta. Egyik barátom szerint pedig az a vers nem volt több, mint egy csokor virág, egy nem létező síron. 1984 őszén voltunk, egy évvel túl Nagy Imre kivégzésének negyedszázados évfordulóján. Őszintén bevallom neked, akkor még magam sem gondoltam, hogy a hatalom – gyengesége folytán – már egy verset is veszedelemként könyvel el. Nem kis lelkiismeretfurdalást okozott, hogy Sárándi Jóskát miattam váltották le, Monostori Imre fegyelmi büntetést kapott és egy esztendeig nem nevezték ki főszerkesztőnek, holott bűnös ebben a históriában egyedül én lehettem, aki hitt abban, hogy a temetetlen holtakról igenis beszélni kell. Egyszer a Jászai Mari téri pártház valamelyik főembere magából kikelve üvöltözött velem, hogy márpedig itt nem lesz rehabilitáció. Mit fűzzek ehhez hozzá, így utólag? Maradjunk annyiban, hogy az úr tévedett. Ha már ide lyukadtunk ki, ebben a versben is ott dolgozott gyermekkorom néhány megrázó élménye. Szüleim meg a falubeliek suttogó igazsága például, akik bizony 58-ban is pontosan tudták, hogy ki volt Nagy Imre és mi történt. A forradalom leverése után a falunkon mentek keresztül a megtorlás elől nyugatra tartó menekülők, tőlük hallottam először a véres pesti harcok részleteiről. Furcsa és meghökkentő játéka a sorsnak, hogy amikor 1988-ban San Franciscóban jártam, találkoztam valakivel, aki tizenéves felkelőként a mi házunkban várta ki a menekülés megfelelő pillanatát.

Aztán mégiscsak lemondtál...

– Igen, mert nem vállalhattam, hogy miattam sanyargassák tovább a szövetséget, no meg a történtek után az elnökkel és a főtitkárral sem kívántam egy csapatban dolgozni. Egyébként a lemondást követően több állásajánlatot is kaptam, Kardos György például – Aczél György tanácsára – haláláig kapacitált, hogy menjek a Magvetőbe szerkesztőnek. Nem mentem. Aztán 86-ban a Tiszatájban megjelent A fiú naplójából, s ezzel végképp betelt a pohár. De az is tény, hogy ezekben a nehéz időkben még azon pályatársaim közül is többen mellém álltak, akik korábban lojálisak voltak a rendszerhez.

Belülről hogyan viselted el a szankciókat?

– Nem volt könnyű, hisz jóideig állásom sem volt. De az esetenkénti kockázatvállalás hozzátartozik a költői léthez. Tudod, ha az ember felismer egy igazságot, akkor nem képes azt nemlétezővé tenni. Olykor egy élére állított vers is sokat tehet. Ezzel együtt ép lélekkel éltem túl ezeket a keserves esztendőket.

Néha eltűnődöm azon, hogy miközben a nálad lényegesen kevesebb kockázatot vállalók ma saját kezükkel rakják fejükre a mártír-koszorút, te szemlátomást tartózkodsz aprópénzre váltani a régi dicsőséget.

– Erkölcsileg engem abszolút kielégített az a tény, hogy a 89-es nagy temetés előtt a választmány egyhangúlag engem javasolt Cseres Tibor elnökkel együtt, hogy mi ketten helyezzük el az írószövetség koszorúját Nagy Imre koporsójánál. Egyébként az volt az átmenet legszebb éve, vajon ki hitte akkor, hogy pár esztendő múltán ilyen mértékű gyűlölet fordítja szembe az egykori szövetségeseket. Aztán 90-ben megkaptam a József Attila-díjat, amelyet korábban a választmány többszöri javaslata ellenére is visszatartott a hatalom.

Téged ugyebár a népiekhez sorol az irodalmi közvélemény. Miként vélekedsz erről a skatulyáról?

– Meg posztmodernnek, meg nem tudom még minek… másfajta szemüvegen keresztül. Értem én, valahogy osztályozni, lajstromozni kell, ezért aztán nem is tartom bélyegnek, legfeljebb mosolygok, ha népinek nevezik Adyt és József Attilát, Móricz Zsigmondot és Illyést, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt és Csoórit, s még sorolhatnám. Eszerint van, aki a betontengerből érkezik az irodalomba, van aki az erdőből. Jó, érkezzek én az erdőből, értve ezen azt, hogy a paraszti sorsot – születésem okán –, valamivel jobban ismerem a városiaknál. Az viszont már nem állja meg a helyét, hogy költészetemre kizárólag a népi ihletésű tradíció hatott volna, hisz a nyugatosok örökségét nem kevésbé vallom sajátomnak, mint mondjuk Sinkát. Egyik bírálóm egy alkalommal valahol Nagy László és Pilinszky között határozta meg a helyemet, amire – zavartan – bólintanék is, ha nem feszélyezne túlságosan a két géniusz. Végül is nem sokat törődöm a besorolással, holott manapság a népinek nem karakterizáló, hanem értékcsökkentő jelentése van. Halkan kérdem, vajon gyöngébb poéta-e Lorca csak azért, mert nála eredeti formában, metaforákban jelenik meg a spanyol népélet, érzésvilág, ritmus és dallam?

Mit tartasz a költői jelenlét legfontosabbikának? Osztod-e azok nézetét, akik szerint a költészet mára sokat vesztett társadalmi súlyából?

– Nehéz kérdés. Ha jól meggondolom, a költészetet a századforduló óta folyamatosan igyekszenek elparentálni, pedig hol volt akkor még a sokcsatornás televízió? Szerkesztőként viszont örömmel tapasztalom, hogy mennyi tehetséges fiatalember ír verset. Márpedig ha születnek költők, akkor lesznek majd olvasók is. A költői létezés állandó készenlét. Feladatban nincs hiány, a rendszerváltozás egyáltalán nem tette feleslegessé az erkölcsi-költői megítélés szükségességét. Legfeljebb annyi történt, hogy akinek kizárólag publicisztikai mondandója van, az kockázat nélkül leírhatja, kinyomják, nem állhat semmi az útjába. Ezzel szemben a költői igazság jövőidejű is. Bevallom, az utóbbi négy évben magam is ritkábban szólaltam meg. Most vagyok 44 éves, s ha hinni lehet a számmisztikának, akkor ez jelent valamit, ugyanis ez volt a számom Pannonhalmán a kollégiumban. Hat kötetem jelent meg eddig, a hetediket Mosolyelágazás címen a könyvhétre jelenteti meg az Orpheusz kiadó.

A költészet mellett melyek a legfontosabb szenvedélyeid?

– Mint minden embert, nagyon sok dolog foglalkoztat. Szeretek olvasni, bizonyság rá, hogy rendesen romlik a szemem. Túl a szerkesztői penzumon, olvasok magyar és világirodalmat, maiakat és régieket vegyesen, ezen belül főleg költőket. Aztán érdekel a sport, talán ez az a terület, ahol az ember mérhetően mutathatja meg mindazt, amire az adott pillanatban képes. Tiszteletteljes irigységgel nézem a magyar olimpikonokat, hiszen amíg mi nyelvileg be vagyunk zárva, az ő teljesítményük egyetemesen mérhető. De a férfias küzdést nemcsak nézni szeretem, ha módomban áll, szívesen kosarazok és focizok. Harmadjára hagytam a családot, ez is szenvedély forrása. Igaz, olykor gyötör a lelkiismeret, hogy a kelleténél kevesebbet foglalkozom a gyerekeimmel. A versírás önző foglalatosság, nehéz megteremteni a mindennapos egyensúlyt, a család és az irodalom között. Nyugvópont nincs, amikor túlsúlyba kerül a művészet, azt mondom magamban, hogy talán hasznosabb lett volna aznap egy kiadós beszélgetés a fiammal vagy a lányaimmal. Lehet, hogy a költőnek az volna a jó, ha beköltözne egy börtöncellába vagy elvonulna szerzetesnek. Igen ám, de a család semmi mással sem helyettesíthető impulzusok és örömök forrása is, úgyhogy maradok az egyensúlyteremtés mindennapi gondjánál.

Köszönöm a beszélgetést.


Pörös Géza
Új Forrás, 1993. 4. sz.


< vissza