Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Mosolyelágazás

Otthon érzem magam, hiszen Havas Juditot és Nagy Gáspárt is hosszú-hosszú ideje – vagy két évtizede, hogy ismerem. Először – az irodalmi lexikon szerepét játszom, csak azért, hogy valamit pontosan, számokkal, tényekkel megtudjunk ma esti vendégünkről, Nagy Gáspárról. Ez majdnem olyan, mint egy munkakönyv. Született 1949. május 4-én Bérbaltaváron, egy Vas megyei kis faluban. 1967-ben érettségizett Pannonhalmán a Bencés Gimnáziumban. 1971-ben népművelő-könyvtár szakon diplomát szerzett Szombathelyen. 1976 és 1980 között a Móra Kiadó szerkesztője, ezután egy négyesztendős állás következik ismét – 1981 és 1985 között a Magyar Írók Szövetségének titkára. 1985-től 1992-ig a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, és 1988 novemberétől, indulásától, a mai napig is a Hitel szerkesztője.
Számokkal, adatokkal, munkakönyvben ez Nagy Gáspár. A többi, a lényeg, majd a versed után jön.

Békebeli kannibálok

1.

Mint a békebeli
kannibálok
egymást zabálják
föl a barátok
mintha nem volna
már ki ellen
hurrá hajrá most
egymás ellen!

2.
Eljött itt van
ütött az óra
álmainkból mi
válik valóra
ha már az első
szabad percben
„perben haragban”
egymás ellen.

3.
Akikkel eddig
egy asztalnál
most külön ülünk
hamis boroknál
nézzük a jövőt –
ködbe térül –
fölös homállyá
hitünk nélkül.

4.
Csontjaink vádlón
ittmaradnak
nevezik őket
ENNEK ANNAK …
kiken fogott a
magyar átok
hetedíziglen
kannibálok!

Még mindig adatok következnek Nagy Gáspárról. Hét kötete jelent meg, az első 1975-ben: Koronatűz. Későn érő költő – mondhatnánk –, 26 esztendős volt Nagy Gáspár, mikor az első kötete megjelent. Az utolsó, a Mosolyelágazás pedig 1993-ban. És Nagy Gáspár hét díjat kapott mindezideig, illetve most már a nyolcadik díj érik éppen ezen a héten.

– Nem ezen a héten, tíz nap múlva megyek Szegedre egy nagyon kedves folyóirathoz, és az a megtiszteltetés ért, hogy másodjára osztják ki a Tiszatáj-díjat, és az egyik díjat Vekerdi László kapja, a másikat meg én.

Fölsorolom a díjakat is. S hogy a díjak mit jelentenek Nagy Gáspárnak? Azt hiszem nem igazán foglalkozott vele, de azért a tisztesség okán mondjuk el, ki mindenki gondolt rád, amikor az írásaidat, a költészetedet, a gondolataidat és a szavaidat elismerte. A Művészeti Alap elsőkötetesek díját 1975-ben kaptad meg, tehát azt mondhatjuk, hogy egy szerencsés indulás a Koronatűz, azonnal díjas kötet is lett. Radnóti-díj 1976-ban Győrben, az Amerikai Egyesült Magyar Alap József Attila-díja 1986-ban Clevelandben. József Attila-díj 1990-ben. Gréve-díj 1992, Budapest – ez hamburgi, németországi díj. Az Artisjus-díja 1992-ben, és közben előtte Magyar Művészetért díj 1990-ben. Ezek voltak a díjak, és most nem fogunk pontosan időrendben haladni Nagy Gáspár életét követve, bár az életút fő állomásain – úgy egyezkedtünk – végighaladunk. Azt hiszem egész életét meghatározza az 1989-ben megjelent Múlik a jövőnk című gyűjteményes kötetének fülszövege: „Most kéne születni, korán szültél, halott édesanyám”. 1989-ben került egy kötet fülszövegére ez a mondat. Akkor úgy érezted, hogy rosszkor jöttél a világra?

– Igen, 1989-ben, amikor ezt a fülszöveget írtam, és elég nagy gyorsasággal, mert nagy meglepetésemre a Szépirodalmi Könyvkiadó felkért, hogy válogassam egybe a verseimet az eddig megjelent köteteimből, mert úgy tűnik, hogy a karácsonyi könyvvásárra ki tudná hozni ezt a könyvemet. Korábban Magvetős szerző voltam, de örömmel kötélnek álltam, és megcsináltam legjobb tudásom szerint ezt a válogatást. 1989-et írunk, s azt hiszem, akárhogyan is nézzük, ez a magyar történelemben egy cezúra; mindig azt szoktam mondani, hogy az 1989-es esztendő volt a változás legkülönösebb és legszebb esztendeje.

Hány éves szerettél volna lenni 1989-ben?

– Akkor szerettem volna nulla éves lenni, vagy legalábbis 9 hónapos.

Én azt hittem, hogy elsőkötetes szerettél volna lenni.

– Nem. Nem. 40 esztendőm eltelt, 1949-től 1989-ig, és akkor azt gondoltam, és még most is azt gondolom: a sors volt hozzánk olyan kegyes, hogy megértük. És szomorú vagyok, mert sokan nem érték meg fiatal barátaim közül. Nagyon hiszek mindenfajta gubancok és nehézségek ellenére is abban, hogy valami elkezdődött, és bízom abban, hogy lesz még legalább 40 jó esztendőm. Tehát 80 évig kellene élnem, hogy azt a 40 esztendőt, amiben felnőtt, s férfivé, emberré lett, azt valahogy …

Talán, hogy ezt kiegyenlítsd …

– Igen. Úgy gondoltam – bár nem voltam nagy matematikus – a koordinátában míg eljutunk addig a vonalig, ami úgy keresztbemegy, nem tudom most a nevét se, szóval amikor a mínuszból az ember átmegy a pluszba. Én így láttam az 1989-es esztendőt. Hogy aztán vannak csalódásaink, és nem megy olyan egyszerűen a dolog, az persze mindannyiunkat foglalkoztat. De biztos vagyok abban, hogy 40 esztendő után mi is elmondhatjuk a Himnuszt idézve, hogy már elég sok mindent „megbűnhődtünk”.

Hát persze, ha te 1989-ben lettél volna nulladik éves, akkor sírtál volna föl erre a világra, akkor nem tudom, hogy mi lett volna a költészetedből. Úgyhogy ez egész másról szólna, és téged valóban az mozgatott, hogy cselekvési terepnek érzed ezt az országot, a költészetet. Mondok egy dátumot, az első pillanatban lehet, hogy érthetetlen lesz, 1975 júniusa, mondok egy helynevet, Kállósemjén, elmegyógyintézet.

– A költők odavalók egy kicsit, biztosan …

… és az irodalmi szerkesztő, de azért mi nem voltunk belül.

– A kapun nem rántottak be bennünket. Most, hogy Katalin említi, én korábbra gondoltam …

Korábbra?

– Igen, de nem baj, a ’75 is nagyon jó. Meséljünk erről egy kicsit?

Igen, mert most ezt senki sem érti, és talán azt hiszik, hogy mi mégis ott voltunk.

– Kállósemjénben ott voltunk, és itt látok több embert is, aki ugyanabban a mozgalomban mocorgott, amiben mi: olvasótáborról van szó. Én az egyik első olvasótáboros csapattal jutottam el, talán egy korábbi esztendőben Kállósemjénbe, az áldott emlékű Ratkó József vezénylete alatt, és te talán egy másik alkalommal voltál ott …

A Koronatüzet akkor kaptam tőled.

– Akkor jelent meg.

… és úgy dedikáltad 1975-ben, hogy „olvasótábor”. És „első könyvemet ajánlva”, ilyesmi volt.

– Pontos. Én korábbra gondoltam. 1973-ban voltam először egy olvasótáborban. Nagyszerű tanyasi gyerekekkel foglalatoskodtunk. Irodalomról, meg mindenféle más komoly dolgokról beszélgettünk, például csillagászatról; volt egy kitűnő előadónk, Zombori Ottó barátunk. S voltak olyan igények, ezt a táborvezető Ratkó József szorgalmazta legjobban, hogy olyan valakit hívjunk meg, aki a gyerekek nyelvén nagyon jól tud beszélni, és irodalmi kapcsolatai is vannak, szóval aki találkozott már nagy magyar írókkal, és tud róluk mesélni, főleg határainkon túliakról. Kulcsár Katalint azért hívtuk, hogy beszéljen az erdélyi irodalomról, meg a felvidéki irodalomról és a vajdasági irodalomról … S te, Kati, ilyen előadásokat tartottál nagy sikerrel a gyerekek között. Egyik este aztán valahogy úgy adódott, hogy a vita már nagyon heves volt, de azt már a felnőtt táborvezetők vívták, mi pedig szép holdvilágos éjszakán elmentünk Kállósemjénbe sétálgatni, ki a Kállay-kastélyból, és a nagy beszélgetésben egyszercsak gyanús épülethez értünk. Ekkor derült ki, hogy ott vagyunk, szinte bebocsátásra várva már az elmegyógyintézete kapuja előtt, és a portás bácsi zavarban volt, mert nem tudta, hogy…

Ez éjjel volt…

– Igen. Szóval itt ez a két ember, ezeknek most kint kéne lenniük vagy bent kéne lenniük? És komoly invitálást kaptunk, hogy menjünk csak belül a kapun. Nehezen tudtuk volna igazolni magunkat, hova valók is vagyunk, mert neki biztos nagyon sok idegen arcot kellett megjegyeznie, és nálunk semmilyen igazolvány nem volt, és gondolhatta, hogy ezek éppen kijöttek … „Tessék csak bemenni” – mondta.

Így volt. Az olvasótáborok valóban maradandó kapcsolatokat hoztak létre. Judittal is éveken át együtt táboroztunk. Ezekben az olvasótáborokban egymást is megismertük, nemcsak a gyerekeket. Az ember nagy-nagy felfedezéseket tett, és nem is engedte el a későbbiekben azokat, akikkel itt összetalálkozott. Mindannyiunkban volt valami küzdőszellem. A gyerekeknek olyan ismereteket adtunk, amelyeket az iskolában nem kaptak meg: magatartásformára próbáltunk példát adni. Mi magunk is átalakultunk; segítettünk egy útkeresésben, amely ilyen szelíd-diktatúrás esztendőkben elindíthat valamerre, és nyitottabbá teszi az érdeklődő ifjakat.
Gáspár látszatra egy szelíd ember, de valóban küzdésre termett, és ezért írtam ki első kötetéből, a Gyönyörű bűn című verséből két sort: „Mit bánom, ha több az áruló, de lázadót is teremjen e föld.”; és 19 év múltán az Anno domini 1984 című versében. „Istenem, valamit mégis jól tehettem, ha most hétfelől jő ellenem az ellen. Valamit úgy, ahogyan kellett, és bocsássatok is meg, csak ennyi tellett”. Vagy ugyancsak a küzdésről a Megadtad uram című versből. „Uram köszönöm, mert megadtad, hogy ne csak egyedül legyek magam ellensége.” Ez egy pár sor egy olyan embertől, aki nem a kényelmes életet keresi. Nem is kereshette.
Elindultál egy kicsi faluból mint egy másik költőnemzedék, akinél fiatalabb voltál, de azért sokmindenben hasonlóan gondolkoztatok; a Kilencekre utalok, a különbség, hogy te társak nélkül voltál, de magad mögött volt egy falu a maga tájaival, képeivel, embereivel, magad mögött volt egy család és aztán még az iskolák; ezzel indult a költészeted is, ezzel a hozadékkal.

– Igen. Nagyon nehéz erről egyrészt valamit is mondani itt, és főleg újat mondani, mert ezt már interjúban – ebben-abban – próbáltam elmondani, de leginkább talán az első vagy a második kötetemben. Mert úgy gondoltam, hogy azzal a szülőfölddel, azzal a háttérrel, ahonnan jön az ember, kötelessége elszámolni. Lehet, hogy ez nagyon korszerűtlen, vagy mondjuk az irodalomtudósok előtt egészen elhanyagolható tény. Én másképp érzem, és a dolgokhoz szeretek érzelmileg is kötődni.
Egész röviden: egy kisparaszti családból jöttem. Vas megyéből, ahol szörnyűek voltak az ötvenes évek. Nagyon élénken emlékszem, és azt nem kell elmondani most, hogy milyen volt a magyar falu az ötvenes évek első felében ’56-ig. Azért a gyerekeknek nagyon sok öröme és boldogsága is lehetett, mert ragyogó háttér volt a család, főleg az apai, anyai nagyszülők, akik talán a költészetre való fogékonyságot is belém csepegtették, elültették. Nagyapám versfaragó ember hírében állt, rigmusokat írogatott lakodalmakba, pajzánabbnál pajzánabb rigmusokat. Nagymamám pedig, aki állandóan félt a padlás-lesöprőktől, a beszolgáltatás miatt nálunk járkáló mindenféle emberektől, késő este, amikor a család még nem volt otthon, mert a földeken dolgoztak, fantasztikus meséket mondott nekem. Ezek a mesék maguk voltak a költészet legszürreálisabb rétegei. Azért mesélt nagymama, mert engem vigasztalni akart, meg aztán mind a ketten féltünk. A fogunk is vacogott a félelemtől, pedig ő engem föl akart szabadítani, hogy ne féljek. Az ember, amikor fél, akkor félelmében kiáltozni, énekelni vagy mesélni szokott. Utána egy nagy ugrással elkerültem a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba.

Ki indított?

– A család indított, egy nagyon vallásos katolikus családról van szó, amelyik eldöntötte, hogy menjek oda. Fölvettek, és ott, Pannonhalmán, ha valamit tanultam, az a történelem ismerete. Pedig arról beszéltek a legkevesebbet, mert nagy félelem uralkodott. Komoly ’56-os múltja volt az iskolának. Söveges Dávid igazgatót a pufajkások ’57-ben félholtra verték, mert nem adta ki a diákjait, akik úgymond Győrben és Pesten részt vettek a forradalomban. Ilyen iskolai történések után kerültem oda, és nagy hallgatás volt, ugyanakkor a történelem a kövekből is sugárzott. Nemcsak azért, mert Géza fejedelemtől kezdődően az ember a történelmet együtt látta szinte napjainkig, építészeti stílusokban is. A történelmi érzékenységet tanultam meg Pannonhalmán – ha lehet – olyan tudatossággal, amennyire egy középiskolás gyerektől telik… Tehát a történelemre való érzékenységet, fogékonyságot, meg azt, hogy ennek a nemzetnek onnantól van történelme, és mi mindenen mentünk keresztül, és mégis megmaradtunk. Azt tudtam, hogy bencés főapátok, ha kellett, karddal is védték az apátságot: szántottak, vetettek, másnap pedig az iskolában tanítottak és közben történelmet csináltak. Pannóniának a hegyén megtartották azt a szellemet, amelyre aztán nagyon nagy szükség lett, és szükség van ma is.

Az előbbi verssoroknak Pannonhalma is talán a forrása; itt tanultad, hogy valamirevaló embernek ellensége is kell hogy legyen.

– Ez szükségszerű. Nézd, én az első kötetemtől kezdve megéreztem ezt, annak a jó vagy rossz ízét. Áldott emlékű Kormos István, aki az első könyvemet szerkesztette és bemutatott, azokat a történelmi verseimet emelte ki, amelyekben nagyon erősen benne volt 1968 szellemisége, s egyáltalán az, hogy nem beszélünk dolgokról. De azokban a versekben már búvópatakként ott volt 1956 emléke is, amit a pannonhalmi évek alatt kaptam meg már hozzáolvasás útján; és visszacsatoltam az otthoni ’56-os, ’57-es élményekhez, amiket átéltem. Meghatározó emléket kaptam a menekülőktől, akik nálunk szálltak meg, és másnap átmentek a határon. A pesti dolgokról úgy tudtam, ahogy a 16-17 éves Práter utcai srácok mesélték el, s én meg hétévesen hallgattam, hogyan lőttek ki orosz tankokat. Mindennap tele volt a házunk, mert a határtól nem laktunk messzire. És ’58-ban is emlékszem, a család hogyan élte meg azt, hogy Nagy Imrét kivégezték. Ezek azért az emberben borzasztó élénken élnek. Erre rakódtak rá a hatvanas évek eseményei. Úgy adódott, hogy valahogy eljegyeztettem a történelemmel. Olyan költők irányába indult az érdeklődésem, itt említetted a „kilenceket”, akik – Nagy László mondja nagyon szépen antológiájuk bevezetőjében – „a torkonvágott forradalmak gyászát és pirosát viselik”. Tehát engem ezek a fiúk jobban érdekeltek, lehet, mert ők is vidékről jöttek, többet tudtak arról, hogy mi van Magyarországon, és csak az ő közvetítésükkel jutottam el olyan kész költőkhöz, akikben láttam azt a hasonlóságot, hogy a történelem ott van bennünk. Amit nem lehet megkerülni. Illetve meg lehet kerülni. Alkat kérdése, habitus kérdése. De rám valahogy ez így zuhant …

Valószínű, mert a világot is meg akartad érteni, és birtokba venni, és a történelem föltette a maga kérdéseit. Az érzékenységet megkaptad, és a fogékonyságot is szerencsére, otthon és az iskolában. A legérzékenyebb korban pedig főiskolára jártál. 1968 újabb kérdéseket tehetett fel.

– Igen. Szombathelyen éltem meg, egy nagyon érdekes csapatba jártam. Olyan gyerekek kerültek népművelés–könyvtár szakra, akiket valamiért nem vettek fel egyetemre, eltanácsoltak innen-onnan, szóval egy jó zűrös csapat volt. Egyik filmrendező akart lenni, a másik filozófus …
Volt egy nagyon jó diáklapunk, s egy fantasztikus filmklubunk, ahová az elsőfilmesek jártak le. Akkor a magyar film nagy korszakát élte. Gyarmathy Líviától Kósa Ferencig, Sára Sándortól Gazdag Gyuláig. Sorolhatnám. Szegény B. Nagy László filmesztétika-órákat tartott nálunk. A kőszegi filmfesztivál mindig hatalmas protestálás volt, 1968-tól 1971-ig. Lám egy ellentmondás: előbb a 40 évvel el akartam számolni, de akkor voltunk fiatalok. Az én nemzedékem és az előttem járók is nagyon sok mindent megpróbáltak azért, hogy a falakat odébb nyomkodják. Ez volt a legfogékonyabb korunk. Természetesen sok versem született, amelyik Prágáról, 1968-ról szólt, hiszen osztálytársaim keveredtek át oda katonaként.

Ezeket dugdostad, vagy volt, akinek megmutattad?

– Nem különösebben. Nem dugdostam, ezekből sok benne van az első kötetben, de van olyan vers is, amelyik nincs meg az első kötetben …

De hát akkor még nem jöttél ki kötettel …

– Igazából 1969 óta publikáltam a Jelenkorban, és a szombathelyi Életünkben. Kormos István mutatott be 1973-ban az Élet és Irodalomban. Nagy Lászlóra vártam, s ővele szaladtam össze. Azt mondta tizenöt versemre, ha írok még ilyen tizenötöt, akkor csinál nekem egy kötetet. Sok versem van, amelyik nincs benne az első kötetemben, csak a másodikba került bele. Akkor mondta Kormos nagyon bölcsen, hogy ez nem film, ezt el lehet tenni, semmit sem kell megsemmisíteni, ami nem jön ki 1975-ben, majd ki fog jönni 1976-ban, és így is volt. Illetve magam is csodálkozom, hogy olyan cenzurális körülmények között mifajta kitűnő cinkosok voltak a jobb kiadókban: nem jelentették föl az embert azonnal, mert erre is volt példa!, hanem próbáltak a szerzőnek szövetségesei, cinkosai lenni a szónak a jó értelmében 1975-ben, 1976-ban, és később is.

Az, ami nagyon fontos neked, tehát amit kaptál, amire rávezettek, azzal az ajándékkal nagyon jól gazdálkodtál, vitted tovább a versekbe. A stílus, a forma persze az évek folyamán változott, de ez az ifjúkor meghatározó végig Nagy Gáspár költészetében. Tehát a „hűség” a másik kulcsszó a „küzdés” mellett, és ebbe a hűségbe beletartozik az, ami a megtartó erőt is jelenti: a barátok, a társak. Méghozzá több rétegben, több életkorban ott voltak a barátok, akik segítettek a költészetben. Kormos István neve elsőnek kell, hogy említődjék, hiszen aki a pecsétet rátette Nagy Gáspár költészetére, ő volt, aki a Móra Kiadóba maga mellé is vette. Meg sem fordult a fejedben, hogy könyvtáros vagy népművelő legyél?

– Dolgozgattam könyvtárban, de bevallom, elég hamar dezertőr lettem, és megléptem a pályáról.

Igen, de a Móra Kiadóban, ahol versesköteteket lehetett gondozni, jól érezhetted magad.

– Igen.

A társak nemcsak akkor jelentettek sokat Nagy Gáspárnak, amikor mellette voltak; a társakat cipeli, hurcolja tovább, leválaszthatatlanok az életéről, és azokat is „viszi”, akik meghaltak. Nagy Gáspár velük is képes beszélgetni. Most ne gondoljanak itt asztaltáncoltatásra, spiritiszta szeánszra vagy bármire, de azt hiszem, előfordult veled, ahogy Kormos Istvánnal beszélgettél versben, mikor azon a misztikus éjszakán, augusztus 12-én nagy meteorhullást vártunk. Ezek a költők megkeresnek, meglátogatnak. Nagy Gáspár tehát hűséges az élőkhöz és a holtakhoz. Ehhez bűntudat is társul a te életedben, most nem a rossz értelemben, hiszen megbánnivalód nem lehet, de volt egy rádiósorozatunk, ahol azokról a költőkről szóltál, akik kortársaid voltak, de idő előtt elszólította őket a sorsuk erről a földről. Nagy Gáspár egyszerűen úgy érzi, hogy akikhez valaha valami köze volt, az a közösség, az megmarad, tehát ezzel legyőzi a halált is.

– Nagyon nehéz beszélni akkor, amikor Katival a múlt esztendőben…

Pont egy éve volt a sorozatunk.

– Igen. Az a rádiósorozat, amit egy hétig szerkesztettem, huszonöt percesek voltak, s véletlenül úgy alakult, hogy minden költő, aki abban a műsorban megszólalt, az már valahol egy távolabbi földrészen van, és néz bennünket, ahogy itt sürgünk-forgunk, acsarkodunk, verekszünk, birkózunk, és igazából nem tudjuk, hogy miért. Ők pedig már amit megcsináltak, azt nem ronthatják el.
Azért érdekes ez, mert voltak kortársaim, és velük kezdtem ezt az emlékezést, akik nagyon korán, a pályájuk kiteljesedése előtt pár, vagy egyetlen kötet után tűntek el, és nem tudjuk, hogy mi lett volna belőlük. Úgy éreztem, hogy értékek voltak a verseikben. A magyar költészet bennem úgy adódik össze, hogy sok költőtől tanultam, úgyis mondhatom: sok költőt szerettem. Néha viszont elég egy sor és egy vers, még egy nem is olyan nagy költőtől. Szóval a nagy hegycsúcsok alatt, ahogy mondta volt szegény Kormos – és mások is mondták, nálunk nagy hegyvonulatok vannak, meg vannak nagyon tisztességes dombok is, és azokra is oda kell figyelni. Aki az egész magyar költészetben gondolkodik, mikor verset ír, mert ezt feltétlenül így kell gondolnia, egyrészt azért, nehogy föltalálja már a spanyolviaszt, másrészt pedig azért is, hogy érezze: ezekre a szavakra, ezekre a szókapcsolatokra már régebben is gondoltak. Neked olyat kell kitalálnod, ami más. Adott egy anyanyelv, s ha nincs is olyan szókincse egy mai költőnek, mint Arany Jánosnak, mégis olyan sorrendet kell kialakítania a szavak között, ami csak rá jellemző. És nagyon sokat tudott az ember tanulni a közvetlen pályatársaktól vagy a legfiatalabbaktól is.
El kell mondjam, hogy amikor szerkesztőként dolgoztam, az az életemnek nagyon szép öt esztendeje volt. Egyik nap – mondjuk Dsida Jenőnek és Sinka Istvánnak, vagy Szép Ernőnek és Füst Milánnak a verseivel foglalatoskodtam, és másnap pedig a legfiatalabbnak verseit olvastam. Egyrészt ez nagyon jó játék volt. Vagy ne adj’ Isten még úgy tágítottam a kört, hogy máskor meg délamerikai költőket olvasgattam, vagy Tandori Dezsőnek a madaras és fás verseit szerkesztettem, s a kötet Lombos ágak szívverése címmel jelent meg. Ha ez úgy együtt rászakad az emberre, megbénítja, másrészt arra is ösztönzi, na, barátom, föl van adva a lecke, most találd meg a saját szavaidat. Találd meg legalábbis azt a bizonyos jó szórendet!

Szóval nem irigyelted pályatársaidat, tudtad őket kívülről nézni. Mondhatom azt, hogy alázattal közeledtél minden jó vershez, vagy általad tisztelt költőhöz?

– Nem befolyásolt! Lehet például egy dilettáns költő, akinek „kiszaladhat” egy jobb verse; nem befolyásol, hogy őt hova helyezik. Nagyon sokszor láttuk pályák hanyatlását. Jó költő, tudjuk, lapokba is bekerült, de már közel sem azon a szinten teljesít. A kritika ezt sokszor nem merte elmondani, így volt régebben, amikor politikai okból nem mertek bántani költőket, később pedig a nagy tisztelet miatt…

Előfordul veled, hogy olvasol egy szép verset és fölhívod a szerzőt?

– Ha van telefonja… volt már rá példa, de van, amikor levelet írok. Bár nem vagyok mondjuk Veres Péter vagy Fodor András, akik sokat leveleztek; meg hát elhidegültünk, ennél sokkal ridegebb korban élünk. Én pontosan a Kormos István-féle „tanszéken” a Móra Kiadóban, a New York-ház harmadik emeletén éreztem azt, hogy lehetett rajongani versért, ami mondjuk az Élet és Irodalomban jelent meg. Isten bocsássa meg, lehet, hogy nincsenek itt Élet és Irodalom-drukkerek … Ha valamikor ott megjelent egy fontos vers, akkor egy-két napig beszéltünk róla. Vagy egy másik folyóiratban, az téma volt. Téma volt a Hungáriában, hogyha valaki írt egy jó verset: „olvassátok el, még nem ismerjük a nevét!” És ezek a fiatalok kerültek be később antológiákba. A hetvenes éveknek egy viszonylag boldog korszakában nőttem föl, amikor még figyeltünk egymásra. Még voltak olyan szerkesztő urak és költők, akik nem átallottak a fiatalabbakkal beszélgetni. A szerkesztői szobák is nagyobbak voltak.

A te szívedet is megdobogtatja, ha neked valaki egy jó szót szól…

– Igen. Ha én antológiát szerkesztenék, ha volna rá lehetőségem, akkor az antológiámba a „felfedezett” illető bekerülne. Érdekes lenne, ha a magyar költőket, vagy akár kritikusokat évente egy kiadó úgy foglalkoztatná, hogy mondjuk húsz kritikus meg húsz költő csináljon abban az évben egy Szép versek-félét 50 versből. Nagyon érdekes dolog lenne. Megbízhatóbbnak tartanám, mint azt a fajta válogatást, amikor három-négy kritikus, vagy egy kritikuscsapat önkényesen eldönti, hogy hol szaladnak azok, akik NB I-esek, és hol, akik NB III-asok.

Igen, gondolom hiányzik neked ez a szabad közlekedés. Mi ezt a rádiósorozatot „adósságtörlesztő-sorozat”-nak is neveztük. Az első adás a korán elment költőkkel indult, akiknek még a nevüket sem volt időnk megjegyezni, vagy nem is tudtak áttörni a hírnév felé. A címe: Oh, röpülést megnyitó és lezáró ifjúság volt. Öt költő szerepelt benne, elmondom a nevüket, lehet, hogy sokukkal tényleg nem találkoztak önök sem: Czipri Éva, Pinczési Judit, Sütő István, Verbőczy Antal és Podolszki József, ő vajdasági költő.

HAVAS JUDIT: Kiválasztottam két verset a régmúltból, egy régi dossziéból, s megtaláltam a Sírfelirat 2 című verset, amely 1976-ban született, és a Kettészelt fényes-fekete nap című verset, amely 1979. május 10-én íródott.

Igen, itt Gáspár Bibó Istvánt idézi. De azt hiszem, közben egy újszülöttre gondoltál erősen.

– A fiamra, 1979. május 10-én született, ahogy itt a versben leíratott, vagy legalábbis verssé formálódott. Így telt ez a nap, most meg is lepődtem, hogy Judit felidézte; valóban így volt és furcsa érzés kerített hatalmába, amikor ezt a verset pár nappal később lejegyeztem; egész nap azon izgultam, hogy a fiam megszületik. Készültünk rá – és reggel jött a hír, meghalt Bibó István, akit nagyon tiszteltem. Akkor már hál’Istennek jónéhány esztendeje olvastam is – tehát nemcsak később! –, természetesen amihez hozzá lehetett férni. Számomra nagyon fontos ember volt, akit igazán tisztelhetünk valamennyien. Meghalt, és azon a napon megszületett a fiam. Ezért a fényes fekete nap. Ilyen az életünk is, megvan a fénylő fele és megvan a fekete fele. Mind a kettőre emlékezni kell. Ebben a versben ez sodródott egybe. Köszönöm, hogy ezt választottad, nagyon régen nem hallottam.

H. J.: A másikat meg azért választottam, mert Latinovits Zoltán tanítványa lehettem, és megtudtam, hogy a versed került a kopjafájára...

– Polyák Ferenc faragott egy „falapot”, nem is tudom, valami rovásírásszerűséggel, de olvashatóan rávéste a verset. Szegény Ruttkai Éva megkeresett, s azt mondta, olvasta a verset a Vigiliában. Szerzői beleegyezésemet kérte, hogy odateheti-e Szemesen a sír mellé egy fára fölszögezve. Mondtam, örömmel. Jó pár Latinovits Zoltán emlékére tartott esten voltunk együtt, s Éva mindig kért, hogy menjek el és olvassam fel ezt a verset. Ő is tudta, s mondta is.

Gyűjtögettem a szavakat a Gáspárral való beszélgetésekhez, eddig a „küzdést” és a „hűséget” mondtam, és nagyon kellemes így szemtől-szembe mondani még egy szót: „tisztesség” … Ehhez a tisztességhez hozzátartozik az a vers, amelytől hősies magatartást is láttunk benned, amikor a Tiszatájnak odaadtad a Nagy Imréhez szóló versedet, és amikor elviselted azt, ami ennek a versnek a közlésével járt, nevezetesen az állásodba is került. Ugye, akkor voltál az Írószövetség titkára?

– Egy csöpp kis keveredés van itt a dologban. 1984-ben nem a Tiszatájban, hanem a tatabányai Új Forrásban jelent meg a Nagy Imre-vers. Öröknyár: elmúltam 9 éves, a másik ’56-os: A Fiú naplójából… az 1986-ban volt a Tiszatájban. Akkor volt a forradalom 30 éves évfordulója. Ezt össze szokták keverni. 1983-ban írtam a verset, 1984 októberében jelent meg, és utána kezdődtek azok a hajcihők körülöttem. Végül is 1985 márciusában távoztam az Írószövetségből. Nézd, nem mondanám én ezt bátorságnak, az ’56-os téma akkor már annyira fölgyűlt bennem. És az a csoda, ahogy ez a vers robbant. Nyíltan, a metaforák közötti bujkálásból kiszólva, elég drasztikusan, bár megfelelő komponálással, ha tetszik strukturalista módon, ha tetszik hangeffektusokat és a képversek összes lehetőségét is felhasználva próbált valamit elmondani. Nagyon „vehető” volt, de én akartam is. Már sokkal korábban – mielőtt a Tiszatájban is kitör a balhé, ilyen verseket közöltem. A Tiszatáj mindenképpen a bűnök egyik forrása, és a kapcsolatunk elég régi ebben a cinkosságában. 1981-ben a Benézünk majd a Múltidőbe ősszel, és a Két nyárfa a Hódoltságban (alcíme: Föllelt janicsárnapló) című verseim ott jelentek meg.

Janicsárnapló …

– Igen, igen, ezek, ha úgy tetszik, a maguk módján talán versszerűbben, de metaforikusabban ugyanerről a dologról beszéltek, és még sorolhatnék sokat korábbi köteteimből. Ha összeállítanék – és lenne ilyen igény –, össze tudnék állítani egy 25–30 versből álló kis könyvet, amelyik az első kötetemtől kezdve csak ezt a témát járja körül. Ez egy érdekes könyv lenne, de én ezt már nem fogom megcsinálni. Tény, hogy van bőven úgynevezett ’56-os versem.

Mi az, hogy „már”? Majd a 85. születésnapodra jön ki…

– Talán fölkínálom a kritikusoknak, hogy az 1975-ös kötettől tekintsék át, miként megy egy motívum végig egészen az utolsó kötetig, vagy legalábbis ezekig a versekig. Tény az, hogy az 1986-os vers volt az, ami a Tiszatájban jelent meg; a másik vers A Fiú naplójából, amelyik a forradalom 30. évfordulójára – ha úgy tetszik – íródott, pontosan annak a 30 esztendőnek a csalódottságát, az átvertségünket, egyáltalán – a kiszolgáltatottságunkat próbálja elmondani. Azt éreztem, hogy itt már tovább nem lehet hallgatni.
Elkeseredett voltam. Baráti körökben, nemzedéktársaimmal és az idősebb kortársaimmal is sokat beszéltünk erről. Nagy tiszteletben tartottam a hozzáállásukat, tudtam, hogy ki milyen mértékben próbált erről beszélni, börtönben ültek, vagy hallgattak sok évig. Ugyanakkor láttam a nyugati költőket is – hál’Istennek akkor már a könyveik bejöttek Magyarországra, és valóban az az igazság, ahogyan Márai és mások írták, hogy a magyar irodalom ott van, ahol szabadon lehet beszélni a dolgokról. A legjobbak tényleg ezt tették az emigrációban … Volt, aki csak azért ment el, hogy beszélhessen, ezért hagyta el az országot. Nehezen tudtam először megérteni, de aztán valahol meg kellett értsem. Vannak olyan dolgok, amelyekkel nehéz együtt élni, és ezek a nemzet legkényesebb és kimondatlan dolgai: az, hogy a temetetlen holtak itt vannak, de különben mi jól megvagyunk, éldegélünk és megkötjük a kompromisszumainkat. Ez már a ’80-as évek elején, sőt a ’70-es évek végén szinte fizikai fájdalom volt nekem. Nem tudtam mással foglalkozni, amíg ezekről nem beszélhettünk. Nem azért, mert nagy küldetéstudat lett volna bennem, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy minden sorral, minden üres papírral valami pazarlást végzek, ami nem erről szól, és ezért a metaforák is, és az egészen játékos dolgok is ezt a tényt közelítették.

Számítottál büntetésre?

– Számítottam a cinkosságra. Azért már sok mindent megcsináltunk 1984-ig. Már túl voltunk egy-két ’56-os titkos összejövetelen, túl voltunk egy-két szamizdaton, meg hát bátorítottak bennünket azok az ’56-ban emigrált, nagyon jeles magyar költők, akiknek a becsempészett folyóiratokban olvastuk a műveit.

Ők akkor már jöttek haza látogatóba…

– Igen, de akkor még kevesen… Többet beszéltünk erről, és mindenki észrevette, csak maga a hatalom nem akarta észrevenni, hogy itt recseg-ropog a szerkezet.

Így egy vers akna is lehetett…

– Én magam is meglepődtem azon, hogy egy versen ennyit lehet vitatkozni. Nagy „kitüntetés” az embernek, ha például a Politikai Bizottságban tárgyalgatnak az írásáról, de nem örültem neki. Annak sem, hogy ott „verselemző munkabizottságok” vannak. Az egyik pártközpontos elvtársnak azt mondottam, mikor nagy örömmel felfedezte, s jelezte, hogy ezek az iniciálék … Azt mondtam neki, na, idefigyelj, te már hallottál Gadamerről, mondok neked valamit: a magánhangzóknak és a mássalhangzóknak az ilyen és olyan arányával megvan Magyarország titkos adóssága; az is benne van ebben a versben. Egy percig nem tudta, hogy tréfálok-e, mert a vers valóban úgy van megcsinálva, hogy minden hangzó ki van számítva benne. Hát akkor játsszunk így! Már minden mögött azt nézték, azt keresték … Egy aranyos példa: a Magvető Kiadónál mesélték, hogy a Magyar Gondolkodók sorozatban Móra Ferenctől meg fog jelenni A Magyar Paraszt – és akkor megszólalt valaki: na tessék, nagy M! nagy P! Maléter Pál! Vissza kellett venni a nyomdából … Ott volt az én verseskötetem, amiben benne volt ez a bizonyos vers is. Kardos György elkezdett csapkodni; szegény szerkesztőket eléggé meghurcolták a kötetemért, mert előbb volt a kiadónál ez a vers egy jó félévvel, mielőtt a folyóiratban megjelent, és a Magvetőnél is tulajdonképpen a lektori jelentéseken már túl voltunk. Azt mondták, hogy én többet már az infinitívuszt nem írhatom le az életben, mert …

Nagy Imre monogramja maga infinitívusz. Azután, ahogy komorodott körülötted a világ, akkor jött el a Halántékon lőtt versek ideje. Innen föltápászkodtál újra és a „szaltószabadságért” könyörögtél, nem selypítek, nem sajtószabadságért, hanem szaltószabadságért, ez az Olga Korbutról szóló híres versed. Olyan vers, amelyet mondtak, idézgettek …

– Sőt egy tornász el is tornázta.

Kicsoda?

– Egy színésznő a Fiatal Művészek Klubjában …

Illusztrálták a versedet.

– Akkor az volt a divat, hogy a verset meg is rajzolták, Várnagy Ildikó szépen megrajzolta. Ez az első Mozgó Világ-számban jelent meg 1975-ben, és egy színművészetis főiskolás kislány beöltözött és előadta, közben mondta a verset …

Mit szóltál hozzá? Tetszett?

– Nagyon, nagyon csinos volt a kislány. A vers mondása már gyengébb volt, de tornázás közben így is nagy teljesítmény.

Megint elérkeztünk egy újabb gondolathoz: mindig föl lehet kelni. Nem nyugszol bele, hogy az elbukás elér téged, és hogyha halántékon is lövik a verset, valahogy ezt a golyót is kiszeded, és Isten tudja, valahogy mégis forog tovább az a világ, amelyet te mozgatsz.

– Az idő azt hiszem eléggé elszaladt, a hölgyeket kérem meg: fojtsák belém a szót, és most már ti beszéljetek inkább. Annyit mondanék, hogy én magam is figyeltem saját magamat: egy kötet, két kötet, és valóban, ahogy Tandori írta az első könyvében, amit én nagyon kedveltem: talán el se hangzott az a hívás, amire az ember jól-rosszul válaszolgat. Egyáltalán, honnan tudom, hogy kinek mi kell, másrészt pedig az elnémulás vagy annak lehetősége az embert meg szokta környékezni. Vannak nagy példák, például a Költők egymás közt című antológia elején Illyésnek a hasonló című nagy verse szabadon idézve: a versírást nem lehet abbahagyni, mert aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba: bizony így vagyunk ezzel. Az előbb a golyót említetted, amikor azt mondtad, ahogy Illyésnél, hogy főbe lőhetnek… Szóval az ilyen felismerések átsegítették az embert a dolgon. Tehát nem szabad elhallgatnia, másrészt pedig – persze benne van a játékban – én azt is el tudom képzelni, ha valaki észrevette, hogy teljesen kiürült, kiégett, akkor nem erőlteti tovább az írást. Nincs semmilyen visszhang, nem írnak róla kritikát, nincs egy ember, aki a verseit elmondja, vagy nincs egy szál olvasója sem, akkor tényleg elkeseredhet és abbahagyja …

H. J.: Vagy nem jut eszébe olyan, mint a Példázatok 4 című versed.

Az utolsó kötet címlapján bizonyára sokan láthatják a Mosolyelágazást, tehát amikor a mosolyt is valami megtöri. Ezért kérdezem most tőled azt befejezésül, amivel a beszélgetést kezdtük, hogy még ezzel az elágazott mosollyal és némi csalódással is úgy gondolod, hogy 1989-ben kellett volna születned? Akkor most négy-négy és féléves lennél?

– Jó a kérdés. Nézd, én komolyan úgy gondolom, persze kis költői túlzással, ha az ember 40 évesen leír valamit, az már összegzés. Azt mondom, hogy ezt a 40 esztendőt az ember nem felejtheti el. Te is azt mondtad, amit létrehoztam, ebben a korszakban született meg. Hogy jó, rossz, nem tudom, nem az én dolgom megítélni.
Az ezredfordulókon kicsit meg szokott őrülni a világ. Bízom abban, ahogy mondják a különböző tudományok képviselői – főleg humán tudományok képviselői –, hogy az emberiség vidáman szokott búcsúzni az évszázadtól – ez most már egy évezred lett! Az utolsó 50 esztendő nem is érdekes, vége lesz a háborúknak – nem akarok jósolni –, egy békés 50 esztendő biztos bekövetkezik: ebben még élhetek, vagy élnek a gyerekeim. Bizakodom. Ez a 40 esztendő, amelyről beszélgettünk, mindenfajta szörnyűségei ellenére, mégis a fiatalságunk volt. Azt hiszem, életreszólóan öszszegyűjtöttem azokat az élményeket, amelyekről lehet, hogy még tudok írni. Lehetséges, hogy nem sok szavam lesz, mert mondjuk, ha 50 évig elélek, az is lehet, hogy az ember visszatér a gyerekkorához, vagy sok mindent megtud még azokról a hatvanas esztendőkről, amikor fölnőtt, és azt hitte, hogy tud már mindent…
Huszárik Zoltánnak volt egy nagyon szép mondata – hogy megint megidézzem egy kedves barátomat, aki fiatalon ment el –: „Nem tudjuk, mit hoz a múlt.” Most, napjainkban is azt éljük, nem tudjuk, hogy mit hoz a múlt. Nem a jövő, hanem a múlt. Még jó pár esztendeig el fog tartani, azt gondolom, legalább egykét évtizedig, hogy ezt a 40 évet próbáljuk megfejteni. Változatlanul azt mondom: szerettem volna csak most születni. A végső summázat: aki 1989-ben, vagy 1990-ben született, annak jobb élete lesz, mint nekünk – de nem biztos, hogy a költészethez jobb élet kell. Tény: ahhoz, hogy nagy művek szülessenek – de nem akarnék mazochista lenni! –, bizony szenvednie kell a költőnek. És lehet, hogy nagyon boldog korokban is lehet nagy költészetet teremteni, de lehet, hogy nem a költészetre lesz szükség már abban a korban, Isten tudja …

H. J.: Ha mondjuk 1989-ben születtél volna, akkor egy olyan találkozás utáni vágy és a be nem teljesülés miatti fájdalom megszülte volna-e az Utazás (III) M. S. Mester elmulasztása alcímet viselő versed?

Megintcsak a kötetre nézek, a Mosolyelágazásra, és ha visszatérek ahhoz, amit itt az est elején mondtunk: hogy 1975-ben, amikor Kállósemjénben beszélgettünk, az ember megörül annak, hogy a másik is hasonlóan gondolkodik a világról, és ugyanazon töpreng – hogy amit lehet, a gondolataiból továbbadjon a kállósemjéni kisdiákoknak; sokkal egyszerűbbnek látszott a világ. Akkor könnyebben mosolyogtunk, most „elágazott” a mosolyod. Egyszerűen azt kérdezem tőled, hogy vagy most?

– Ennek a kötetnek a hangulatában élek még, és amit azóta írtam, azok is valahogy ezt folytatják, tehát ilyen „mosolyelágazott” versek, de vannak azért mások is. Ezt Americanának nevezem – 11 „utazás-vers” van a könyvben, azért fontos, hogy Márait behoztad a körbe. Érintettük, nekem hatalmas lehetőség és felfedezés volt egészen fiatalon – 1968–69-ben az, hogy a szomszéd országokban eljutottam a magyar írókhoz, költőkhöz vagy akik már meghaltak, azoknak a sírhelyéhez: két cserefa közé, például Farkaslakára Tamási Áronhoz. S akkor azt mondtam: láss csodát, a magyar irodalom az nem Budapesten van, meg nem Szombathelyen, meg nem Nyíregyházán, hanem Kolozsváron, Bukarestben, Kassán és a Vajdaságban. Ezekről hosszan kellene beszélni, de legalább akkora élmény volt, amikor jóval később felfedeztem, hogy nyugati magyar irodalom is létezik. Én elsősorban az 1956-os emlékeket keresgettem ezekben a versekben meg antológiákban, de akkor nem volt a mosoly – hogy úgy mondjam – elágazva. Fölfedeztem magamnak, hogy van Márai Sándor, Márainak van Naplója, vagy ír Határ Győző, vagy létezik Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Fáy Ferenc, Tűz Tamás és folytathatnánk…

Igen, tovább tágult a világ.

– Olyan írókkal és költőkkel kezdtem el levelezni, mint Horváth Elemér, Ferdinandy György – nagyon messziről, Puerto Rico-ból –, vagy levelezhettem New Yorkból, és Angyal István ügyében konspiráltunk Baránszky Lászlóval. Így vált teljessé a dolog, de ez már a nyolcvanas években volt.

És eljutottál Amerikába is …

– Eljutottam…

Azt hiszem, nagyobb részben a Nagy Imre-versnek is köszönhetted ezt.

– Ez más dolog volt, nyilván összefüggésben van azzal, hogy 1988-ban nem Amerikába jutottam; először Franciaországba – akkor, amikor Nagy Imrének a Père la Chaise temetőben felavatták a síremlékét, de oda is az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem hívott, Strasbourg mellé, Liebfrauenbergbe és onnan jutottam tovább Párizsba. Biztos, hogy a nyugati magyarok és a magyar irodalom is figyelt azokra, akik itt „mocorogtak”. Megtisztelő volt, hogy 1985-ben az egyik clevelandi József Attila-díjat nekem ítélték.

Ez sokat jelenthetett.

– Igen. De most én nem a kérdésedet megkerülve mondom, hogy ez a Mosolyelágazás valóban olyan könyv, amelyikben benne van a nyugati út tapasztalata – úgy szoktam mondani, talán azért utaztam el először Nyugatra, hogy körülnézzek, s lássam a szabadság birodalmában jól mennek-e a dolgok? Hogy az milyen, s majd milyen lesz itt nálunk? Ott is láttam igen furcsa és különös dolgokat, például azt már ott megtapasztaltam, ha három magyar összejön, annak ötféle véleménye van, és miért nem szeretik az ’56-osok a ’48-asokat, miért nem szeretik a háború előtt kimentek a későbbieket.

Nem keserített el ez téged? Eleinte én ezt nagyon nehezen viseltem el.

– Borzasztóan elkeserített, mindnyájunknak vannak ilyen élményeink, akik jártunk kint. De az megdobogtatta a szívemet, hogy azért tudunk New Yorkban vagy Kanadában együtt menetelni éppen az erdélyi falurombolás ügyében. Tehát meg tudnak mozdulni Dél-Amerikától kezdve Kanadáig, Franciaországtól Svájcig, ha itthoni dolgokról van szó, nem beszélve a kisebbségben levő magyarokról. Azért jó érzés volt. Olyan íróval nem találkoztam, aki ebben az ügyben nem volt fogékony, még akkor is, ha mondjuk a költészetben hermeneutikával, vagy mással foglalkozott, de ha azt mondták: erdélyi falvak, akkor úgy érezte, neki kutya kötelessége Washingtonba kimenni tüntetni. Ez jó érzés volt.
Másrészt pedig azért – a könyvet mondom tovább –, mert benne vagyunk a változásokban. Az Örökre ébren című versembeni jóslatomban elhangzik, hogy őrült évek jönnek, azok a kopások és azok az árkok, amik léteztek 1989–90-ben…

Mélyültek…

– Igazából az árnyalatokban és a különbségekben is megnyilvánul az, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk. És ha ezeket nincs erőnk egyik oldalon sem kezelni: hiúságból, egyebekből – most szándékosan nem is mondok pártokat –, akkor ezt a nagy adag szabadságvírust, amit most megkaptunk, s elég rendesen dolgozik bennünk, nem tudjuk értékelni. Ha ezen túl leszünk, ezeken a lázakon és ezeken a betegségeken, és ha épségben kikerülünk belőlük, vagyis nem lesz nagyobb baj, akkor ezek úgy múlnak el, mint a gyerekbetegségek. Ugyanakkor ez a „mosolyelágazás” még nagyon a közepén van annak, amiben néha kétségbeesetten mondom, hogy hát uram Isten, ezért talán nem kellene ennyire komoran és mogorván nézni egymásra; vagy a szabadságról nekem más gondolatom van …

Hogy a ránk tört szabadság ne törjön szét minket.

– És nem véletlen, abban is van szándékosság, hogy a címlapot egy nagyon kedves barátom tervezte, aki a plakátjával mindent megnyert, amit politikai plakáttal meg lehet nyerni. Orosz István a Tovarisi konyeccel. Ez a Mosolyelágazás más, de ennek is megvan az a groteszksége, azt hiszem. Még annyit: nagyon sokan nem érték meg, akik meg akarták érni azt, hogy az oroszok kimentek. Ez azért egy komoly határ…
Ennek az új négy évnek a halottai is benne vannak a kötetben, akik már ezekben a „háborúkban estek el”, olyanok, akik nem érték meg ezt a változást – előtte, az utolsó percben haltak meg. Vagy akik megérdemelték volna; olyan fiatalemberről beszélek, akit Illyésék szabadítottak ki a börtönből, Kasánszky Zsomborról. Sokan ismerhették: ő is egy Mansfeld Péter lett volna. Őt március 15-én még 1988-ban is elvezették a Múzeum lépcsőjéről, hogy ne járjon arra, mert veszélyes ember. Vagy szegény Csengey Dénes, akit én a korszak kivételes képességű emberének tartok. Néha az ember azt érzi, hogy valóban másképp mennének a dolgok, ha például ő élne; lehet ezen vitatkozni, de én közelről ismertem. Aztán olyanokat siratok itt, akik közül tudom, hogy egyikük nagyon várta ezt a pillanatot, és könyveivel mindent megtett érte – jelesül: Galgóczi Erzsébetet. Azért is mondom, mert itt van Vasy Géza, aki a Galgóczi-emlékkönyvet szerkesztette. Ha Galgóczinak megnézzük a regényeit meg a riportjait, valóban a legkíméletlenebbül, férfiakat is megszégyenítve olyan dolgokról tudott beszélni… S mindez azért volt, hogy ennek az egész őrületnek vége legyen. Még együtt mentünk Erzsébettel az első Duna-tüntetésre az Osztrák Követség elé, nagyon félt és azt mondta: Gáspár odaállok maga mellé, maga már kiállt egy-két dolgot, hátha akkor ide nem lőnek.

Köszönöm a beszélgetést.

1993. december 7.

Kulcsár Katalin
Párbeszélgetés - írók, költők a Károlyi-palotában. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, Dinasztia Kiadó, 2000.


< vissza