Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

A Költőt nem lehet leváltani

Immár túl a hallgatáson nem a sebekben való vájkálás, de a történtek méltó tisztázása okán szembe kell néznünk a ténnyel, hogy történelmi közelmúltunkban verséért hurcolhattak meg költőt e hazában. Tehették ezt akkor, amikor a deklarált elvek hirdették a gondolat szabadságát. Dicsőségünkre nem válnak e dolgok, s mentségünk sem lehet, hogy nem először, és szomorúságunkra, nem utoljára eshet meg ilyen a világban.
S miközben azt is keserűen megtapasztalhattuk, hogy szellemi közösséget, szerkesztőséget is „le lehet váltani”.
Nem tanulság nélkül való az sem, hogy ekkoriban Nagy Gáspár az Írószövetség titkára, a vidéki ügyek jó gazdája, s mivel a költő leválthatatlan, vitatott sorai miatt nagy megdöbbenésünkre akkoriban e posztjáról távolították el.

– Ez a dolog nem a Tiszatáj című folyóirattal kezdődött, bár a dolgok nyilván összefüggenek. 1981 és 1985 között voltam az Írószövetség titkára, amikor 1984-ben egy jó esztendővel korábban írott versemet, két másik vers társaságában odaadtam az Új Forrás című folyóiratnak. Ez a vers – Öröknyár; elmúltam 9 éves – Nagy Imre miniszterelnök eltemetésének szükségességéről szólt. Hogy a dolgok érthetőbbek legyenek, maradjunk az időrendnél. Akkoriban én az Írószövetségnek demokratikusan megválasztott titkára voltam, de az októbertől márciusig tartó „ügy”, a vers körül a többnyire a kulisszák mögött zajló vita, hatalmi huzakodás miatt a közvetlen szövetségi vezetésben szakadás történt. (Az elnök és a főtitkár is beadta lemondását, de maradtak.) Én úgy gondoltam, hogy jobb, ha a következtetéseket levonom, és ha nem tudunk már együtt dolgozni, akkor hasznosabb, ha lemondok. A versről persze egy percig sem mondtam le. Akik olvasták a jegyzőkönyveket vagy a szövetség tájékoztatóját, azok ezt tudják. Úgy tűnik, hogy elkövetkezett az idő, amikor erről nyíltan beszélhetünk. Akik akkoriban még a tiltók vagy hallgatók közé tartoztak, ma a 301-es parcelláról írnak megrendülten.
Aztán 1986 júniusában a Tiszatájban több vers társaságában megjelent A Fiú naplójából című versem is, amelyet a felsőbbség, a hatalom, vagy hogyan nevezzem, a szerkesztőség elleni koncepciós eljárásra használt fel. Bíróságon kívüli koncepciós perhez, amely évek óta tartott, ez volt akkor az utolsó csepp a pohárban, s talán mostanában a rehabilitációjukkal végre lezárult.
A Fiú naplójából című versem abban az esztendőben született, a júdási harminc ezüstről esett szó benne, ezt valakik nagyon magukra vették, természetes, hogy én annak a harminc esztendőnek a rossz közérzetéről is verset „vétkeztem”, ami az emberekben munkált, azokban az emberekben, akik benne voltak, csak aszszisztáltak ebben a sajátos magyar konszolidációban Éltek és felfogták, hogy a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen módja. Sajnos, az értelmiség s az írótársadalom jelentős része is elfogadta ezt a lehetetlenséget. Két versről beszélek tehát, de egy dologról.

1983-tól lehettem alkalmi részese annak a bontakozó és egyre izgalmasabb szellemi körnek, amely hol Lakiteleken, hol az ország más táján találkozott, tele tiszta szándékkal, a tisztázás szándékával is, hittel, viták vállalásával, s bizony a retorziók vállalásával is. Akkor, úgy gondolom, a többség úgy vélte, hogy az eszmék szabad áramlásának, a nyílt beszédnek idején majdan tiszták lesznek a politika és a szellem „frontvonalai”. Ehelyett most, amikor a pluralizmus bontakozni látszik, a jó szándékok hullámain a szemét tarajosodik. Azok a leghangosabbak a frissen szerveződött kórusokban, akik eddig a hallgatók közé tartoztak, vagy éppen egy másik kórus másik szólamában keresték hangjukat. Ilyen változást álmodtál akkoriban?

– Egy kedves írókollégám írja, hogy nagy a forgalom a damaszkuszi úton. Ezt én is meglehetős gyanakvással és szkepszissel figyelem. Miközben tudom, hogy hinnem kellene, hinnem kell azoknak, akik valóban ráeszméltek, hogy rossz úton jártak, őszintén szembenéznek a korábbi tévedéseikkel. (Erről egyébként a múlt év őszén nagyon szépen beszélt Csoóri Sándor a Film Színház, Muzsikában Ablonczy László kérdéseire válaszolva.) Azokban az emberekben azonban nem hiszek, akik a hangzatos kijelentéseken túl nem kezdtek mélyebb önvizsgálatba, akik megint csak kedvező szélre várnak, hogy újból fordítsanak egyet vitorlájukon. Én ilyenkor mindig az emlékezetem pontosságára ügyelek, mert bizony furcsa dolgok estek meg az elmúlt évtizedben. Az előbb beszéltünk olyan versekről, amelyekből „ügyek” lettek. Nekem ebben az volt a gyötrelmes, hogy azoknak a szerkesztőknek kellett itt a terhet viselniük, akik a verseket vállalták. Igaz, voltak nekem is nehéz napjaim, éveim... hátrányos megkülönböztetés, könyv-leállítások, gyanakvás stb., kibírtam hason csúszás nélkül.
Mert hogyan is működött ez a cenzúra? Saját példát hozok: már jó néhány korrektúrában levő versemet vettek ki lapokból. Amikor Illyés Gyulát köszöntötte a Tiszatáj 1982-ben, akkor a művelődési miniszterhelyettes – aki már nem él –, kivette a versemet, mert meg mertem említeni az „Egy mondat”-ot egy fél sorban. Szép rajz került a helyére. S eltelt néhány esztendő, s ma azt tapasztaljuk, hogy – főleg Illyés halála óta – azok interpretálják ezeket a sorokat, akik 56 óta tiltották…
Nagy László kérdezte mindig csöndes szavakkal, hogy azoknak az átnyergelőknek, akik majd legközelebb is átnyergelnek, miféle hitük lehet? Figyelnünk kell, hogy meg tudjuk különböztetni a látszatokat az igazi, a tiszta szándéktól.

Irodalomról kellene beszélnünk, és már a második kérdés is a politika körül settenkedik. A létező 30–40 évben szinte sértődötten vette tudomásul, hogy a magyar irodalom, különösen a költészet vállal egyfajta váteszi szerepet. Hogyan sodródik egy költő, aki nyilván vonzalma szerint a széphez, a tisztasághoz, ez egyenes beszédhez kell hogy igazodjék, hogyan sodródik mégis a politika felé?

– Sokszor emlegették Illyés Gyulának azt a mondását, hogy az írónak Magyarországon a Vízügyi Hivatal szerepét is magára kell vállalnia, ha szükségesnek látja. Való igaz, hogy egy szerencsésebb országban talán kevesebbet kellene a költőknek a politikával közvetlenül foglalkozniuk. Egy azonban tény: amivel nem, vagy megkésve foglalkozott a szociológia, a történelem, amiről hallgatott a politika, arról a költészet beszélt. Arról beszélni kellett. Szerencsére az utóbb időben már kezdenek fölzárkózni a művészetek mellé a tudományok is.
Persze a dolgon lehet vitatkozni. Most is van olyan pályatársam, aki azt mondja: a költőnek nem politizálni kell. Valóban nem olyan szinten kell politizálnia, hogy emelvényről szónokoljon. De ezen a tájon az a költészet, amely vállalja a magyarság ügyét, abban a költészetben mindig van politikum. Politikuma van a rímnek, metaforának, a jelzőnek is. Mert nem hiszem, hogy ha valaki ebben az országban él, akkor függetleníteni tudja magát e dolgoktól. Aki meg tudja tenni, hogy egy hermetikus világot épít, függetleníteni tudja magát a dolgoktól, azt én nem ítélem el, de úgy vélem, elmulaszt valamit.
Persze a politika-verseknek van egy hátulütőjük. Nagyon jó verseknek kell lenniük! Csak jó művekkel szabad kiállni. De nem hiszem, hogy azokat a költőket, akik mindig kiálltak, mindez megrettentené. Ennek a magyar költészetben Balassitól Zrínyiig, Petőfitől Vörösmartyig, Adytól Babitsig, Illyéstől Nagy Lászlóig nagyszerű hagyománya van. Sokan például Weörest apolitikus költőnek tartották. Én, ha megnézem Weöres Sándor költészetét, szinte fölszisszenek egy-egy sornál, hogy milyen mélyen politikus költő volt ő. Ott munkál mélyen a politikum, csak ki kell bontani. Az ötvenes évek bizony fantasztikusan ott vannak a költészetében.

Először a politika akarta állandóan helyreigazítani a költészetet, s bökte az orra alá, hogy nem dolga a politikával való foglalatosság, másrészt a szakmán belül akadtak olyanok, akik azt mondogatták, hogy ez mindössze póz, modor és nem valódi költői magatartás. Ezekkel a dolgokkal néz szembe az ember, és hagyományos belső irodalmi frontvonalakat sejt a viták ködgyertyáival álcázva.

– Én úgy látom, hogy áldatlan állapot ez az örök urbánus–népies vita. Az én nemzedékemnek ideje lenne ezen már túltennie magát, bár érzem, hogy ebben a vitában mindig van gyú-anyag, s a dolog nem fog könnyen menni. A szekértáborok szervezése, a mesterséges skatulyázás mind-mind erősíti a szakadékokat. De itt visszakanyarodnék az előbbi témánkhoz: a politika egyik oldalról közéleti verseket követelt a hatvanas években (míg másik oldalon hárítani kívánta a költészet politikai állásfoglalásait), lásd a Tűztánc nemzedékét, amelyből végül is csak egy-két mérvadó egyéniség maradt meg, sok volt a publicisztikus, az elértéktelenedő mű…
A konszolidáció hívei, hirdetői voltak, miközben bontakozott az illyési, Nagy László-i költészet, miközben jött egy keményebb szavú nemzedék, Ratkóék, Buda Ferenc, Ágh István, vagy a Kilencek nemzedéke. No, erről aztán nem is akartak hallani az erkölcsre süketek, pedig ez a szó legszebb értelmében közéleti költészet volt. Ekkoriban jött rá a politika, hogy számára is kényelmesebb, ha azokat a tollforgatókat támogatja, akik a nyelv, a költészet belvilága felé fordulva dolgoznak. Akik az önmagában létező műre koncentrálnak. Ennek természetesen van létjogosultsága, de az is tény, hogy ez a dolog könnyebben kapott hátszelet. Ez a költészet a politika szemében semleges volt, problémamentes. Sokkal egyszerűbb volt itt a hetvenes években a léggömbhámozásról írni, mint kimondani, hogy a csapból büdös víz folyik.
Tudom, ez az áldatlan vita a mai napig nem dőlt el. Én minden kísérletezésnek, játéknak, költői szabadságnak híve vagyok, de zavar, ha látom, hogy ez helyettesíti a kötődést a magyarsághoz, az európaisághoz. S ilyenkor végigtekint az ember a magyar irodalom erdejében, s látja az irtáson a kidőlt, egyenes törzsek csonkjait. Illyés, Nagy László, Pilinszky… olyanok, akik vállalták a szót.

Megfejthetetlen csoda a művek születése. Mégis mindig makacsul ezt a titkot firtatja az ember. Hazaporoszkálhatnánk a szülőfaludig, közben felénk intene sok-sok mester a túlpartról, de emellett mégis arra lennék kíváncsi, miből formálódik vélekedésed szerint a költészeted?

– Nehéz kérdés. Sose tudtam választ adni magamnak erre. Első verseimnél valóban elég mély hatásnak mondható a szülőföld. Vas megyéből jöttem, Bérbaltavárról, ennek a tájnak a szépségével én a verseimben is el akartam számolni. Leltárt írva arról a vidékről, arról a sorsról, amiből jöttem, amiből vagyok. Ezt elemi tisztességnek tartottam. Később az ember nyilván azokat a helyzeteket írta, írja meg, amelyeket átél. Egy kis faluból a városba szakadás élményét, ez nálam a hatvanas években következett be, s így szerencsére a szemem is hamar kinyílt, hogy a magyarság nemcsak a 93 ezer ismertebb négyzetkilométeren belül él, ez aztán a történelem újragondolására, végiggondolására serkentett és rokon szálakat igyekezett az ember keresni. Nagy élményem volt – ezt el kell mondanom –, hogy Sepsiszentgyörgyön Farkas Árpádék, a Kapuállító című antológiát megjelentették, vagy az avantgárd szemléletű újvidéki fiúk jelentkezése, az Új Symposion, vagy Pozsonyban az Egyszemű éjszaka című kötet. Tehát az, hogy az ember egy nagyot lélegezhetett, és körülnézve a Kárpát-medencében tudta, tudhatta: hogy nincs egyedül, értékes irodalmakat művelnek különböző nemzedékek. Nekem ez hatalmas élmény volt.
Aztán elkezdtem utazni. Találkozhattam Közép-Európa más népeinek költőivel is, és ezt a vonzalmamat nagyon erősítette az 1968-as prágai tavasz. Elindultam a csehszlovák, a lengyel irodalom felé, fontossá vált számomra, hogy ezekre a társakra is figyeljek. Kialakult bennem a közép-európai érzékenység a szomszédos országban élő magyar költők közvetítésével. Később a nyugati magyar irodalom felfedezése is reveláció volt. A harmadik „élménykör” az ember saját sorsa: szerelmei, barátságai, amikor a versből kiszól az ember, akit különböző megpróbáltatások érnek, aki sebeket kap, ott lüktet ez a verssorokban akkor is, ha rejtve van, valós panaszfalra írjuk sorainkat. És ez megint összefügg azzal, hogy ezen a tájon talán több a panasz, s több az inspiráló feladat is. Sajnos, egyre kevesebbet ír az ember, kényes a szavára, nagyon megfontolja, hogy mikor szólal meg, de ha bennem megérett a szó, akkor nem mérlegelem, nem mérlegelhetem, hogy itt van-e a szólásnak ideje. Akkor ki kell mondanom a dolgokat. Mégis azt gondolom, hogy aki veszi a fáradtságot, és átolvassa a köteteimet, aligha csak egy monomániásan „egytémájú” költővel találkozik, hanem inkább olyannal, aki témáiban, formáiban a széles úton jár és szabadon…


Antall István
Magyar Ifjúság, 1989. március 10.


< vissza