Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Belül is fel kell nőni a szabadsághoz

BESZÉLGETÉS NAGY GÁSPÁRRAL

A rendszerváltozás egyik meghatározó költője, aki – nem volt jellemző — felmondta a megjelenéshez szükséges különalkut, és Nagy Imrére emlékező és emlékeztető versével kiváltotta a „puhuló diktatúra” haragját. Nagy Gáspár előbb áttételesen, majd mind nyíltabban szólt 56-ról, a „júdásfa" haszonélvezőiről, mindarról, amiről három évtizeden át hallgatni illett!. S olykor a politikai botrányok már-már feledtetik, hogy kiváló költőről van szó, akinek lírai érzékenysége az új korszakban is megtalálta érvényes mondandóit. Fehérvári estje és könyvbemutatója után beszélgettünk vele.

Tavalyi Mosolyelágazás című köteted meglehetősen keserű, kiábrándult hangokat szólaltatott meg. Miért ágazott el az a bizonyos mosoly?

- Jól körülhatárolható, '89-től '92-ig tartó korszak termését gyűjtöttem ebbe a kötetbe. Boldog embernek tudhattam magam, hiszen a „küldetéses vétó" beteljesülését megérhettem. Megérhettem a múlt rendszer bukását és a szabad választásokat. A „történelmi mosoly" tehát indokolt. Később én is átéltem a pártosodással járó ellentmondásokat, néhány barátom eltávolodott tőlem (vagy én tőlük), és látnom kellett kíméletlenséget, amivel a szellem emberei egvmásnak estek „békebeli kannibálokként". De nem ítélkezni akarok, a „mosolyelágazás" egvszerre kritika és önkritika.

Miben csalódtál leginkább?

- Nem tudtunk mit kezdeni a szabadsággal, ami szerintem néha szabadosságba csap át. Nem értjük meg, hogy a szabadság néha önkorlátozás is, hisz a másik ember szabadságát nem sérthetem. Fel kell nőni a szabadsághoz, belül is szabadnak kéne lenni. Vállalni véleményeink nyílt, őszinte megfogalmazását. De ettől még messze vagyunk…

Milyen szerepet vállalhat ebben a helyzetben a művészet?

- Arra figyelmeztet, hogy nem szabad feladnunk a humánum, a szolidaritás gondolatát, a közösségvállalást a „megalázottal és megszomorítottakkal”.

Az irodalom és az irodalmi élet is küszködik a maga belső meghasonlottságával, konfliktusaival. Elég utalni a különböző aláírásokra és ellen-aláírásokra...

— Hogyne küszködne, hiszen ma talán még nehezebb megszólalni, mint az Aczél-korszakban, amikor fekete-fehér (bár ez sem ilyen egyszerű) volt a kép. Egyébként új kötetemben található egy vers. Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből, amelyben megpróbáltam érzékeltetni a ravasz manipulációt, amivel megosztottak bennünket… Ő már kimondhatja / Te még nem mondhatod ki / Ő már le is írhatja / Te még nem írhatod le..." és így tovább...

Meglehetősen szkeptikus címet adtál új kötetednek: Fölös ébrenlétem.

- Hát, igen, A költő „ébrenlétei" nem óvnak meg a ránk leselkedő veszélyektől… De hadd mondjam el, hogy miként született ez a kis könyv, amely az Antológia Kiadó gondozásában a költészet napjára jelenik meg. Egy év lelki rezdüléssorozata, vagyis harminc vers foglalata ez a kötet. (A borító König Róbert munkája.) Néha már azt hittem, csak „szivárog a vers", ám magam is meglepődtem termékenységemen. A nagy szélcsendes vagy a viharos korszakokban nem hallgatnak a Múzsák. Úgy látszik, bár nem veszünk tudomást róla, nagyon a történelem közepén élünk, s ez jó terepe az írásnak. Valamiféle lírai krónikának is felfoghatók verseim, melyek egytől-egyig a '93-as folyóiratközlések (köztük az Árgusé is), s mindenütt jeleztem a közlés helyét és idejét. Az előszóban 1993-at az utolsó békeévnek neveztem, remélem nem lesz igazam… Ha kint háborog is a világ, legyen békesség ott bent a versek közt, az olvasó szívében.

Köteted nyitó verse az Aranyló gépkapocs egy nekrológ szívében több szempontból is érint bennünket… Hisz Székely Jánosról, a '92-ben elhunyt nagyszerű íróról és fiáról szólsz benne, aki itt él Fehérváron...

- Valóban, rendkívül mély hatást tettek rám Székely János utolsó publikációi, melyekben szinte segélykiáltásszerűen kért segítséget „elkóborolt, kényszerből messze ment" szobrász fiának. Örülök annak, hogy a „királyok városában" otthonra lelt és személyesen is találkozhattunk. Az egyetemes magyar kultúra vándorai előbb-utóbb megtalálják egymást.


Péntek Imre
Fejér Megyei Napló, 1994. április 22.


< vissza