Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Amit nem szabad feledni

BESZÉLGETÉS NAGY GÁSPÁRRAL

„1993-ban, ebben a különös esztendőben, lehet: az utolsó békeévben!, amelyet keretbe fogott az öröm, düh, kétségbeesés és gyász", írta Nagy Gáspár azt a harminc verset, ami a költészet napján és a könyvhétre került a boltokba Fölös ébrenlétem című, az Antológia Kiadó gondozásában megjelent kötetében.

A könyvbe egyetlen esztendő versei kerültek, így akár valamiféle lírai naplónak is tekinthetjük.Ezért kérdem: milyen volt ez az év —prózában?

— Más, mint az előzőek. Megmagyarázni ezt az érzést nehezen tudom. Valahogy töményebben jöttek a történések, amelyek versírásra késztettek. Beleszimatolva a levegőbe, nyugtalanítónak, ijesztőnek éreztem; s talán ez a fenyegetettség okozta, hogy a szokásosnál többször szántam magam írásra. Mintha felgyorsultak volna az események; a közelünkben folyó háború, de a belső háborúskodások is olyan folyamatos feszültséget teremtettek, amik közrejátszottak ebben. A verseknek így lett az a „feladatuk", hogy az én belső megrendültségeimnek adjanak keretet. Az ebben az évben megfogalmazódott élmények azonban nem feltétlenül újkeletűek.
Példa erre a Vas István utolsó kézfogását felelevenítő, a Vas István elvesztésével számot vető vers, ami a pápa látogatásához is kötődik. Az Akadémia dísztermében mondott beszédet II. János Pál s ott találkoztam utoljára Vas Istvánnal, s nem felejthető, miként adta tovább a pápa kézfogását. Igazán fájdalmassá azonban '93-ban vált a hiánya, az a szeretet, az a tolerancia, ami belőle sugárzott, mert ez az év a türelmetlenség esztendeje lett. Ez pedig ott van mindenben; nincs mód arra, hogy egy alkotó visszahúzódjon a maga csigaházába, mert itt él, itt közlekedik, itt vásárol be, itt hallgatja a rádió hideglelős híreit. Próbáltam én is teremteni magamnak olyan helyzetet, ami egy kis távolságot teremt, szemlélődtem inkább, a természetre próbáltam figyelni. De nem feledhető, hogy a szomszédban lőnek, itthon pedig mérgezett nyilakkal vadásznak egymásra sokan.

Van még egyáltalán esélye ilyenkor a versnek?

— Ezt nem az dönti el, aki írja, talán még az sem, aki olvassa. Amikor hajszálnyi nézetkülönbségek szakadékokká mélyülnek, amikor ezekből lőállások lesznek, akkor nem is ennek a mérlegelése a feladat, hiszen a reménytelenség csak fokozza a tehetetlenséget. Aki verset ír, annak ez az egyetlen eszköze, ezt kell használnia, s nem azon töprengenie, hogy ez mire elég. Az viszont nyilvánvaló, hogy az elmúlt időszakban az értelmiség rendkívül elszántan vetette magát a szóharcokba, talán túlzott szenvedéllyel is. Alighanem ez lehet az oka annak, hogy olyan sokszor teljesített a saját szintje alatt; és ha néhány év múlva egyesek — sokak! — elolvassák majd, hogy miket írtak le, alig akarják majd elhinni, hogy ezek az ő soraik. Az író ember sok szempontból hiú, saját magát akarja hallani, s ha ez az ambíciója nem elégül ki, akkor ezt mások ármányának, hibájának, bűnének tartja. Holott a szabadsághoz a mások szabadsága, az értékek egymás mellett élésének természetessége, a mások hangja is hozzátartozik. Magyarország azonban nem olyan gazdag, hogy mindenki korlátlanul meg tudjon szólalni — s így nem csak szellemi érdekek ütköznek.

Ha valaki verset ír, akkor— nagyon leegyszerűsítve a kérdést — alapvetően három irányt választhat: saját magára, a lehetséges olvasók közösségére, és — megint nagyon leegyszerűsítve — a jellegzetes posztmodern poétika szerint a szövegre, a vers önmagában vett anyagára figyelhet, alapozhat. Verseiben melyik utat választja?

— A magam számára én is többször föltettem ezt a kérdést, és mindig más választ adtam rá, ahogyan változtam én is, a világ is, élményeim is. Az azonban nem változott, hogy a versben olyan valóságelemek megfogalmazódási lehetőségét látom, amelyek megragadására, megjelenésére a mindennapi életben nem kínálkozik esély. Úgy érzem, hogy a vers a világ és köztem tátongó szakadék összekötésének eszköze, és én e szakadék partjait össze akarom kötni. A versírás óriási lehetősége, hogy bármit fölvethetek, és ha nem látom jónak, azonnal korrigálhatom magam. A végeredmény, minden személyessége dacára, nyilvános, elrejthetetlen és eltagadhatatlan tény. Ami ugyan tovább él bennem, de önálló élete is van. Ezért könnyebbség és teher, küzdelem az írás. Végeredményben azonban, bárki bármit mondjon, ez a hármasság mindig együtt jelenik meg. A magyar költészetben Balassitól, Csokonaitól, Adytól Weöres Sándorig, Pilinszkyig, Illyésig él az a kényszerítő erejű hagyomány, amely szerint a versre valami rábízatott. A költők azon túl, hogy költészetükben saját gondjukat-bajukat fejezik ki, mindezzel nagyobb közösségben hatnak, közösségükhöz szólnak, s hogy abban a körben, ahol pusztán az, hogy amit írtak, tetszik, s ez örömet okoz, összekapcsol alkotót és befogadót, s a befogadókat egymás körében is. Ilyen értelemben az én költészetem is közösségi, ahogyan persze individuális is. Ennek alapján szoktak engem is beskatulyázni a küldetéses költők közé, bár neveztek már posztmodernnek is. Az viszont biztos, hogy az indulásomkor kialakult vélemény, az első rám vonatkozó meghatározási kísérletek továbbhagyományozódnak, még akkor is, ha én közben sokat változtam. Természetes, hogy egy induló költő számára nagyon sokat jelent az a közeg, ahonnan vétetett, de ezzel így vannak a legvadabb hagyománytagadók, individualisták is, csak éppen egy másik világban gyökereznek.
A verset nem a problémamegoldás műfajának tartom, hanem a kérdezésének. Mint ilyet azonban nélkülözhetetlennek. Engem a leginkább a távolabbi és a közelebbi múlt, alkalmanként a jelen történelmének kérdései érdekelnek, így ezeket faggatom. Ez azonban nem jelenti, hogy olyan dolgokról, amiket az ember csak imádságban tud elmondani, a kételyeiről, az élet és halál tényének örök közhelye miatti szüntelen gondjairól hallgatni lehet. Gyakran fölmerül bennem az is, hogy amit írok, azt valóban nekem kell-e megírnom. Hogy valóban engem szólítottak-e? De aztán, ha egy-egy gondolatsort évekig magamban hordok, csak rá kell jönnöm, hogy azt éppen nekem kell papírra vetnem. Végső soron a költészetnek az az ősoka, hogy valamely gondolat csak a versben találja meg a neki megfelelő formát, és így tud megérinteni embereket. Ebből a szempontból pedig nem értékmérő, hogy egy vers öt vagy ötezer ember számára érhető.

Egy költő nem pusztán költészete által válik ismertté. Nagy Gáspárról is — noha akkorra (kedvező kritikai visszhanggal) már több kötete jelent meg — igazán akkor vett tudomást a szűkebb irodalmi közvéleményen túli olvasóközönség, amikor 1984 októberében a tatabányai Új Forrásban megjelent és országos vihart kavart a Nagy Imre emlékét felelevenítő, s a gyilkosok néven nevezését elkerülhetetlennek tartó verse...

— Ez természetes: a politikai vihar mindig figyelemfelhívó, a tiltásnál semmi jobban nem segíti az ilyen szövegek terjedését, népszerűsítését. Ez túltesz azon is, hogy ennek a versemnek néhány sora könnyebben megjegyezhető, mint a hosszabb költemények. De nem ez volt az első '56 problematikáját fölvető versem. A korábbiak azonban hosszabbak voltak, és nem uszították magukra a hatalmat, csak igazoló jelentéseket írtak miattuk a szerkesztők, s fölkerültem az illetékes elvtársak által vezetett listákra. Igaz az is, hogy e versben nem a költészet, hanem az igazság kimondásának ereje hatott. De én nem „jó" verset akartam írni. Akkor egyszerűen betelt nálam a pohár, amikor láttam azt a sunyi alakoskodást, ami ebben a kérdésben is jellemezte az akkori hatalmi köröket. Fájdalom és felháborodás volt bennem, amit ki kellett mondanom. Hogy miért éppen így, azt nem tudom — mert akkor már huszonöt éve dolgozott bennem ez az emlék. A közös emlékezet kiirtásával kellett szembeszegezni az egyéni emlékezést, hogy végleg el ne süllyedjen, amit nem szabad feledni. Lehet, hogy ez a szándék, a történelem hullámzásának rögzítési kényszere volt a mostani kötet egyik életre hívója is: kevésbé sarkított kérdésekkel, kevésbé látványos, de éppúgy elkerülhetetlen módon.


Gróh Gáspár
Magyarország, 1994. június 10. p. 13.


< vissza