Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Anyagtalan repülés

NAGY GÁSPÁR, "A SZÓKKAL BÍBELŐDŐ EMBER"

Tamási Áron így idézte fel első találkozásukat Móricz Zsigmonddal:
„Megállapodtunk, hogy az egyik pesti vendéglőben találkozunk, s jól kibeszéljük magunkat. Ahogy megyek a bejárat felé, látom, hogy túlfelől közeledik Móricz Zsigmond. – Úgy látom, te vagy Tamási Áron! – szólal meg. – Én meg úgy látom, te vagy Móricz Zsigmond – válaszoltam. Ezzel bementünk, többet nem szólva. Alkalmas asztalt kerestünk, elhelyezkedtünk, majd Móricz Zsigmond körülnézett: – Pincér! – mondotta. – Pincér! – mondottam én is nyomatékosan. Mikor a pincér megjelent, Móricz Zsigmond kérdően rám pillantott, s így szólt: – Sört. – Sört… – válaszoltam én félig neki, félig a pincérnek. Ezután nem szóltunk többet. Láttam, hogy játékról van szó. Móricz Zsigmond vizsgálódva méregetett, s én is alaposan végignéztem őt. Ilyenformán ismerkedtünk, legalább fél óra hosszat. Akkor Móricz Zsigmond kérdően nézett rám, és így szólt: – Mehetnénk, Áron?! – Mehetnénk bizony – feleltem én, fizettünk, s kifelé tartottunk. Az ajtó előtt Móricz Zsigmond kezét nyújtotta, elbúcsúztunk, szótlanul. Már elválóban voltunk, amikor ő, már indulóban, visszafordult, és szélesen elmosolyodott: – Jól kibeszélgettük magunkat, Áron – mondta meggyőződéssel. – Jól kibeszélgettük magunkat, Zsiga – feleltem én. Ezzel mindegyikünk útjára ment. Igen jól kiismertük egymást.”

Vannak emberek, akik anélkül, hogy sokat beszélgetnének egymással, pontosan tudják, hányadán állnak a másikkal, mit érez, hogyan gondolkodik, mit tart fontosnak a másik. Elég csak néhány odavetett szó vagy mondat, s mindjárt az az érzésünk, mintha jól kibeszélgettük volna magunkat. Így vagyok a most ötvenhét éves Nagy Gáspárral: egy kézfogásból, egy tőmondatból értjük egymást anélkül, hogy valaha is hosszan elcseverésztünk volna. S most itt van prózakötete, a Közelebb az életemhez, amely – ha eddig nem tudtam volna – pontosan rímel mindarra, amit én kézfogásból, tekintetből, tőmondatból kisugárzáson értek. Mintha együtt, egy helyen, egy időben nevelkedtünk és eszméltünk volna. Pedig ő néhány évvel fiatalabb. Ő Vas megyei, én somogyi (balatoni). S most beszélgetés helyett elküldte könyvét, amely lombot fon egy-egy tőmondat (és a versei) köré.

Középiskolás koromban a szobám falát Petőfi arcképe díszítette. Nagy Gáspár azt vallja: „Petőfit – mindenkinek mondom – nem kötelező jelleggel, hanem belső késztetésből, a magunk épülésére, évente újra kellene olvasni. Ugyanis minden szava mögött ott van az erkölcs, az etika, nála nincs félrebeszélés. Ha a ma élő politikusaink, szellemi életünk nagyjai között sokkal többen volnának azok, akik Petőfivel vallanák: »Használni és nem ragyogni akarok«, akkor bizonyára előbbre tartanánk!”

Nagy Gáspár emlékezett Szűcs Istvánnéra, a KISZ-kb-s elvtársnőre, aki 1972-ben úgy beszélt a Petőfi-szobor talapzatánál, hogy ki sem ejtette a költő nevét. Mai rokona az a televíziós szerkesztőnő, aki nemrég azzal hívta fel a rádió archívumának munkatársát: kölcsönöznék-e neki egyik műsorához Petőfi Sándor hangját?
Istenkáromlás! Ismeretes, hogy Kossuth hangja megmaradt az utókornak, de ez még nem jelenti azt, hogy Petőfié is megvan. Bárha így volna! A telefonhívás arról árulkodott, amiről a televíziók kulturális műsorainak jelenlegi színvonala.

Nagy Gáspár Pannonhalmán tanult a bencéseknél, én Budapesten a cisztercitáknál, igaz, akkor már József Attila volt a gimnázium neve, de a régi szellem, néhány tanárunknak köszönhetően, élt tovább. Tudom: meghatározó egy-egy mondat, egy-egy üzenet. Ami a sok-sok latin memoriter közül Nagy Gáspárnak máig bölcselet: „Bármit teszel, okosan tedd, és nézd a végét.” Söveges Dávid igazgató nem adta ki a forradalomban részt vevő diákjait, ezért a pufajkások 1957-ben félholtra verték. Nagy Gáspár ezek után került oda, ahol – mint írja – „a történelem a kövekből is sugárzott… A történelmi érzékenységet tanultam meg Pannonhalmán.”

Nagy Gáspár tudja: a történelem nem az, amire mi gondoltunk, hanem amire emlékezhetünk. A történelem sokféle műfajra ad lehetőséget. A történelmet lehet írni, átírni, meghamisítani, újraértékelni, megcáfolni, s ha minden kötél szakad, tárgyilagosan ábrázolni. Mindenesetre a legnagyobb portömeg neve: történelem. Kilátszunk-e belőle?

Ami Nagy Gáspárnak Kormos István „Mesterkurzusa” volt a Móra Kiadóban, az nekem a Sipos Tamás-féle „iskola” a rádióban. („Riporter akar lenni?” – kérdezte, amikor már sokadszor találkozott velem a rádió bejáratánál, amint éppen Gulyás Gyulára vártam. „Itt van Pesten Pablo Neruda, előadást tart a bölcsészkaron, készítsen vele interjút a Gondolatnak.” Így kezdődött. Ha erre gondolok, még ma is megremeg a lábam.) „A »Mesterkurzusba« nem elhanyagolható tételként a Fradi aktuális fakó csapatának összeállítása is éppúgy beletartozott, mint Nadányi Zoltán vagy Sinka István valamelyik ritka versének ismerete… – írja Nagy Gáspár. – Hogy Kormos Pista hívott oda, és mellette dolgozhattam, ez volt a megfizethetetlen, kiemelt honorárium.”
Nagy Gáspár szüleivel együtt nehéz paraszti munkát végzett. Első „nyelvemlékei” káromkodó és imádságos szavak voltak. (Zsigmond király, aki több nyelven beszélt, de legjobban a magyarért lelkesedett, csak magyarul káromkodott. Apai nagyapám – a családi béke nyert vele – csak törökül.) Anyai nagyanyja a falu életéből fantasztikus históriákat gyúrt össze. Olyan világot fedezett fel a leendő költő (és később, az iskolai szünetekben, jelesebb ünnepeken, őszi betakarításkor), amely kötőanyag lett gondolkodásában, verseiben. „Én úgy fogom föl – vallja be –, ha verset írok, nekem diktálnak. Én fogom a tollat, de valahonnan kapom azt az erőt, azt a sugallatot, ami előrevisz. Nem kértem ezt a segítséget, de megadatott. A világ, mint Isten teremtménye: költői mű, amelyben én csupán egy grafitporszem vagyok. De a porszemnek is van feladata.” A színészkirály, Latinovits Zoltán azt írja: „A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.” A poétáról pedig így vélekedik: „Korának és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, ostorozója, érzelemládája. A poétaéletű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájából szőtt radarhálóval képes ráérezni a jövőre is, és erről elsöprő energiával közöl híradást. Vajon honnan ez az energia?”

Nemrég színjeles érettségiben reménykedő, flaszteren nevelkedő fiatalembereket faggattam: ismerik-e a fák, a madarak, a virágok nevét? Lesújtó volt a műveletlenségük. Valahol olvastam, hogy a komputervilág falanszterében most éppen világegyetembeli társaitól fosztja meg magát az ember. A geológiai képződményektől, a csillagoktól, a növényektől és az állatoktól, a tiszta víztől és a tiszta levegőtől. Nagy Gáspár írja egykori iskolájáról s a szombathelyi főiskolán művelődéstörténetet tanító Kiss Gyuláról, hogy nála a diáknak legalább 300 autentikus népdalt kellett ismernie, továbbá táncainkat, a magyar történelmet, beleértve a fehér foltokat is. Vele kellett felfedeznie minden gólyának kemény gyalogtúrával az Őrséget, majd később a szatmár-beregi tájat is, ahol Szatmárcsekén, lehetőleg holdvilágban, Kölcsey sírjánál a Himnuszt kellett elénekelni. Aki így nevelkedett, annak megadatott az esély, hogy tudja, az elágazásnál merre menjen.

Legutóbb tavaly Iszkázon, a Nagy László-emlékháznál találkoztunk Nagy Gáspárral. Aztán baráti körben a Somló tetején kötöttünk ki, s borozgatás közben Kósa Ferenc mesélte el Nagy László kitántorgásának valódi okát ebből az életből. Döbbenten hallgattuk… („Kósáék nagyszerű filmjéből kölcsönzöm szabadon a gondolatot – veti papírra Nagy Gáspár –: csak az igazmondás maradhat az ember egyetlen esélye, hazugságra, elkenésre, halogatásra nincs idő.”) Ami pedig másik tanítómesterét, Nagy Lászlót illeti: „… indulásomkor… Nagy László metaforikus lírája volt a költészeteszmény. Vonzásába kerültem azért is, mert hasonló világból jöttünk… Nagy László a Somló-hegy tövében született, jómagam onnan harminc kilométerre… Ha kinn voltunk a szőlőben, vagy éppen teheneket őriztünk, mindig a Somló volt a tájékozódási pont.”

Ezerkilencszázötvenhat Nagy Gáspárnak és nekem is meghatározó emlék. A menekülők nap nap után náluk szálltak meg, aztán mentek át a határon. Ami Budapesten történt, arról a 17 éves Práter utcai srácok meséltek neki, mielőtt búcsút mondtak a hazának. S ő ámulva hallgatta, hogyan lőtték ki az orosz tankokat. Én apámmal róttam a várost, s életem végéig nem feledhetem, hogyan dőlt a porba a gellérthegyi orosz katonaszobor. Utána elénekeltük a Himnuszt. Melocco Miklós szobrászművész a napokban egy baráti összejövetelen vallotta be, hogy 1956 hatására ismerte meg a hazafiságot, s maradt végleg e hazában. S aztán a Nagy Gáspár-oeuvre egyik csúcspontja, a „bűnök bűne” a tatabányai Új Forrásban 1984-ben megjelent Nagy Imre-vers, az Öröknyár: elmúltam 9 éves, aztán a másik ötvenhatos: A fiú naplójából – 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján a Tiszatájban. Ma már ez is történelem, a „különösen veszélyes költő” – ahogy megbélyegezték az állambiztonság emberei – máig megbocsáthatatlan tette. A Kossuth-díj ellenére!

Én 1989-ben kezdtem kutakodni arról, hogy Nagy Imrééket a kivégzés után hol temették el, és ekkor találkoztam Nagy J. Lamberttel, tizenöt évet kapva a sorstól közös munkára, könyvekre, barátságra. Nagy Gáspárral együtt mondom tehát: eljegyeztettünk a történelemmel. Az én fájdalmam a gyerekkorra nyúlik vissza, mert mindkét nagyapámat az oroszok ölték meg. Ráadásul az egyiket bestiális módon, kezét-lábát kitépve, lóhoz láncolva hurcolták végig a falun. Nagyanyámat megbecstelenítették. Nekem mesélhetnek felszabadítókról! Csoda, hogy nem keveredtem 1956-ban a harcolók közé. Igaz, őriztek is otthon nagyon.

Néha nem tudom, az álom és az ébrenlét között hol a határ. Volt-e nekünk egyáltalán Nagy Lászlónk („Nagy László kérdezte mindig csöndes szavakkal, hogy azoknak az átnyergelőknek, akik majd legközelebb is átnyergelnek, milyen hitük lehet”), Czine Mihályunk („kinek szeméből – ahogy Németh László lejegyezte – mindig ömlött a fény és a szeretet”), Kiss Gyula tanár urunk („aki alkatában és némely jó hajlamában Móricz Zsigmond alteregójaként gyalogolt és énekelt előttünk”) és a többiek, a hozzájuk hasonlók, akiket Nagy Gáspár így vagy úgy megénekelt. Néha azt hiszem, csak lódobogás volt a jelenlétük, néha meg tudom, hogy Nagy Gáspár kézfogásában az ő kézfogásukat is éreznem kell, verseiben, prózájában az ő küldetéstudatuk is benne van. („… a magyar költészet a kézfogások költészete.”)

Nagy Gáspár, a prózaíró, „a szókkal bíbelődő ember” nem tagadhatja meg a verselőt. A szavak akkor is árulkodnak, ha arról vall, ami a versek mögött van. A Közelebb az életemhez című kötetben olvashatjuk: „A baltavári és kisbéri templom harangjainak összetéveszthetetlen borongása” vagy: „Az én gyerekkorom rorátés hajnalainak emléke…” Másutt: „És a versek – az időben – jődögélnek utánam.” „Most ez a térkép is mintha fölöttem csillaglana…” „Miközben ilyen fényes vers-karátokat pattint tékozlón a lábunk elé: bársony-nesz, könnyű pára…” Mármint – Nagy Gáspárral szólva – a legárvább magyar költő, József Attila és így tovább.
A költészet parázsnoka, Nagy Gáspár fogja a kezünket a prózában is, és nem ereszt. Ülünk egymással szemben egy sör mellett, mint hajdan Tamási Áron és Móricz Zsigmond, ő a méltó örökösük (a Móricz-ösztöndíj részese 1976-ban; „Móricz Zsigmondnak… az Erdély-trilógiáért az eddigi ösztöndíjakból vita nélkül összedobhatnánk egy posztumusz Nobel-díjat”), én, az egyszerű krónikás, kis tehetséggel aránylag messzire jutva, és már fél órája hallgatunk. Ő azt mondja: – Jól kibeszélgettük magunkat, András. Én azt mondom: – Jól kibeszélgettük magunkat, Gáspár. És mindegyikünk megy a maga útjára. De az irány – Ady kedvenc szavával – mégis ugyanaz.


Kő András
Magyar Nemzet, 2006. május 6..


< vissza