Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Nem szabad feledni

Nagy Gáspár akkor is emlékezett 1956-ra, amikor mások hallgattak róla. A Kossuth-díjas költő az évfordulóra új kötettel jelentkezett.


Hétéves volt 1956-ban, Nagy Imréék kivégzésekor pedig kilenc. Mégis életre szóló élménye az ötven évvel ezelőtti forradalom. Kinek, minek volt ekkora hatása?

- Egy nyugat-dunántúli kis faluban, Bérbaltaváron nőttem fel, és bár gyerekkoromat a szüleim és a nagyszüleim igyekeztek megszépíteni, sok mindent láttam. Emlékszem, hogy 1953-ban, a Nagy Imre vezette kormány programjának megszületésekor apám hogyan üdvözölte a beszolgáltatás és a padláslesöprés megszüntetését. 1956-ban másodikos lettem, az iskolában minden nap zászlófelvonással kezdődött. Október 24-én reggel egy nyolcadikos fiú felmászott a rúdra és levette a zászlót. A termekben a sarlós-kalapácsos címer helyére kereszt került, az órák elején imádkoztunk. Mi, gyerekek mindennek inkább a hangulatát éreztük, de azért mentünk a többiekkel, hallottuk, ahogy az emberek kiabálják: "Békét! Kenyeret! Rákosinak kötelelet!" Hogy igazából mi történt 56 októberében, akkor kezdtem felfogni, amikor novemberben tömegek indultak meg a nyugati országhatár felé, külföldre. A falunk a határtól negyven kilométerre van, esténként nálunk is több menekülő kért szállást. Ők mesélték el, mi zajlott Budapesten.

Mikor érezte először, hogy 56-ról a költészet nyelvén kell szólnia?

- A pannonhalmi gimnáziumi évek után szombathelyi főiskolásként, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás erősítette fel bennem a korábbi élményeket, akkor kezdtem el 56-tal szisztematikusan foglalkozni: kutattam, 56-osokat kerestem fel, több korabeli dokumentumot szereztem meg. Nem akartam beletörődni, hogy elfelejtsük. Volt idő, amikor az emberek tudatosan nem beszéltek 56-ról, a családi tragédiákról. A kádári világ hatalmas erkölcsi rombolást végzett azzal, hogy az emberek nem merték felemelni a fejüket, beálltak a sorba, próbáltak ügyeskedni vagy csak túlélni. Így aztán 1989-ben lélekben megroppanva érkeztünk el a rendszerváltáshoz.

Az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verset azonban már 1983-ban, Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulóján megírta.

- Sőt, már a hetvenes években, a korai verseimben is szóltam erről, de a türelmem a nyolcvanas évek elején fogyott el. Ezzel a verssel nem akartam többet, mint egyszerű szavakkal odaszignálni a történelemnek ezt a szörnyű tettet, ezt az antigonéi pillanatot.

 "egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!" - nem félt ezt leírni?

- Úgy éreztem, nincs jogom nem beszélni róla. Mindig foglalkoztatott a magyarság történelme, hogy mitől hasadt meg olyan sokszor ez a nép, miért nem tudtunk összefogni, miért tudtak legyőzni minket rendre a szabadságharcainkban. De 56 több volt, magaménak éreztem. Nyíltan akartam szólni arról, hogy volt egy törvényes magyar miniszterelnök, akit meggyilkoltak, akinek a nemzet nem adta meg a végtisztességet. Nem volt veszélyérzetem, vitt a tollam. A 70-es, 80-as években néhány szerkesztőben volt valamiféle cinkosság, a sorok között lehetett olvasni, egy-egy metaforába pedig sok mindent bele lehetett sűríteni. Persze ha a politika nem figyel fel a versre, nem lett volna ügy belőle.

 Vagy mégis, hiszen szinte szájról szájra terjedt, ezeket a sorokat mindenki ismerte.

- Az emberek vágytak arra, hogy igaz szavakat halljanak történelmünkről, kultúránkról, a nemzettudatról, a határon túli magyarságról.

1989-ben végre helyre került a forradalom?

- Az 1989-es temetés felemelő és megrendítő volt. Ennek ellenére úgy vélem, 56 még most sincs a helyén, még mindig kavarog a lelkekben. Sokan nem élnek már az 56-osok közül. Jobban oda kellett volna, oda kellene figyelni rájuk, hiszen óriási sebeket kaptak akkoriban, nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is.

Talán még nem késő, főleg most, az ötvenedik évfordulón.

- Sajnos az ötvenedik évfordulónak sem a legjobb jelekkel nézünk elébe. Nem tudok megoldást adni, ezért nehezen is szólok erről, legfeljebb magamnak írogatom le szkeptikusan a gondolataimat. De azért azt ne felejtsük el, hogy nekünk a történelemben századonként mindig adatott legalább egy olyan pillanat, amire odafigyelt a világ.

1956 fénylő arcai címmel, a Püski Kiadó gondozásában új kötet jelent meg, melyben Kiss Iván rajzai az ön verseit illusztrálják.

- Ezek a grafikák valójában korabeli fotók alapján készültek, felismerhetőek rajtuk a hősök és az áldozatok. Amikor Kiss Iván megkeresett az ötlettel, és megnéztem a több száz darabból álló fotógyűjteményét, láttam, hogy a gyönyörű arcokban és szemekben benne van a forradalom közel két hetének teljes története. Érlelődni kezdett egy vers a forradalom mámoros napjairól. A második vers már korábban készen volt, ez kimondottan a hősi halottaknak állít emléket. Kiss Iván ezekhez a sorokhoz is megtalálta a megfelelő arcokat. Ez a kötet összegzése mindannak, amit 56-ról, a hősökről gondolok. Elnézve ezeket a képeket, az egyik legmegkapóbb számomra a tekintetek tisztasága. Igazából ennek a tisztaságnak kellene megjelennie a mostani ünnepen is.


V. Nagy Viktória
Heti Válasz, 2006. október 19.


< vissza