Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Versek 56 láthatatlan emlékművének talapzatára

Beszélgetés Nagy Gáspár Kossuth- és Magyar Örökség díjas költővel

„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje” – írja a költőről szóló monográfiájában Görömbei András irodalomtörténész. Nagy Gáspár neve és költészete összeforrt az ötvenhatos forradalomra való emlékezettel. „Rendszerváltó” verseiben átütő erővel szólt arról, hogy a magyarországi forradalomra, a mártírokra emlékezni kell, a temetetlen halottakat pedig el kell temetni. Kultikussá vált versei 1984-ben az Új Forrásban, majd 1986-ban a Tiszatáj folyóiratban jelentek meg, a közlésért a párthatalom menesztette a szerkesztőket. Mintegy húsz vers-, próza- és esszékötete jelent meg, fordított a modern közép-európiai lírából. A Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztője. Számos díj kitüntetettje, idén őszszel megkapta a Magyar Örökség- és a Czine Mihály-díjat, az ez évi Prima Primissima-díj egyik jelöltje. A Könyvhétre jelent meg a Püski Kiadó gondozásában az 1956 fénylő arcai című, Kiss Iván grafikusművésszel közös emlékkötete. Nagy Gáspárral egy szeptember eleji napsütéses délelőtt beszélgettünk a költő budakeszi otthonában.


    A társművészetekkel régebbi a kapcsolatod. A legismertebbeket említem csak: Szokolay Sándor zeneszerző a Symphonia Ungarorum című versedre komponált nagy sikerű oratóriumot, Kőnig Róbert linómetszeteihez pedig te írtál versciklust. Hogyan született meg az 1956 fénylő arcai című, Kiss Ivánnal közösen jegyzett képes-verses albumotok? Nem a miértjére kérdezek, hiszen aki valamelyest is ismeri munkásságodat, várta már, hogy egyszer csak nagyobb ívű emlékező könyvvel jelensz meg.

Az emlékalbum kezdeményezője Kiss Iván grafikus és animációs művész volt. A múlt év vége felé elhívott a műtermébe, hogy nézzem meg azokat a képeket, amelyeket ötvenhatos fotók, híradóképek alapján rajzolt. Ötvenhatban mindketten hétévesek voltunk, s őt is azóta foglalkoztatja a forradalom; animációs filmet is készített róla, amelyet – úgy tudom –, a mostani ötvenhatos filmek közt fognak vetíteni. Több száz grafikát néztem végig, közülük nagyon sok kép volt ismerős. Az mondta, albumot szeretne ezekből összeállítani, és – ismerve a korábbi dolgaimat –, rám gondolt, hogy írjak verset a képekhez. Nem prózára vagy lírai szövegre gondolt, hanem kifejezetten versre, „56 láthatatlan emlékművének talapzatára”. Elhoztam a rajzokat, nézegettem, és próbáltam az olvasmányaim, meg hiteles tanúk elmondása szerint fölidézni azokat a napokat. Láttam, hogy arcokban mindent ki lehet fejezni, mert ezekben a nagyon gyönyörű, sugárzó, bizakodó, fiatal arcokban fantasztikus boldogság jelenik meg; az arcokról leolvasható, hogy milyen lehetett a forradalom. Amikor az emberek kitörnek, szabadok. Egy kicsit magamat is odaképzeltem közéjük, és megpróbáltam epikusabban elmesélni ezt a történetet: először még csak a vonuló fiatal arcok jelennek meg, a lyukas zászlók mellett menetelők, utána jönnek a fegyverrel fölszerelt srácok – és így szakadt ki belőlem az album első, hosszabb verse, a Fénylő arcok és tükörképek.
S közben rájöttem, hogy ennek a történetnek már megírtam a „másik felét”, amelyik inkább megfogalmazza ötvenhat lényegét. Pár hónappal korábban írtam egy zenei inspirációjú, rekviemszerű verset, gyászmisét a halottakért, Október végi tiszta lángok címmel; ez a tatabányai Új Forrásban meg is jelent. Úgy gondolom, hogy azoknak van megfellebbezhetetlenül igazuk, akik az életüket adták a szabadságért. Ezért írom, hogy „csak a holtak igazára hallgass”. Amikor az albumhoz szánt vers első tételét írtam, az Október végi tiszta lángok el is felejtődött bennem, de írás közben végig ugyanaz az élmény dolgozott. Megmutattam a két verset Kiss Ivánnak, azt mondta, fantasztikus, minden sorhoz megvan a képe, és előttem állította össze a könyvet. Egyik oldalon a grafika, szemközt a vers, egymásra rímelnek, s így próbálnak meg minden áldozatnak, elesettnek és hősnek emléket állítani.

    Ötvenhat régóta hangsúlyos helyet foglal el költészetben. 2002-ben szintén a Püski Kiadó gondozásában jelent meg az ötvenhathoz kapcsolódó verseid válogatása, mintegy nyolcvan vers, …nem szabad feledNI…! címmel. A hetvenes évek verseiben már előfordul 56, de az 1979-es, Bibó István emlékének ajánlott Kettészelt fényes-fekete nap címűt érzem fordulatnak; ez után sűrűsödnek meg az ötvenhatos versbéli megszólalásaid.

Igen, ötvenhatról sok rövidebb verset írtam korábban, közülük néhány elhíresült. Gyerekkoromtól hoztam magammal ötvenhat élményét, amire ráerősítettek a pannonhalmai középiskolás éveim, hiszen a bencés gimnázium is megszenvedte a megtorlásokat. Egy nyugat-magyarországi faluban születtem, Bérbaltaváron. A forradalom leverése után a mi falunkon át is özönlöttek a menekülők az országból Ausztria felé. Hétéves voltam, de soha nem felejtem azokat a pesti srácokat, akik szállást kértek nálunk, akikkel csak egy éjszakára találkoztam. Ők meséltek először „élőben” a forradalomról – utána egész éjjel nem tudtam aludni. Évekig dolgoztak bennem a történeteik, rajzolgattam Budapest térképét, próbáltam rekonstruálni az eseményeket. De tudatosan 68 nagy csalódása után kezdtem 56-tal foglalkozni. Akkor már olyan hiteles ötvenhatosokkal találkoztam, akik börtönben ültek – velük csöndesen össze is járogattunk –, illetve kezdtek nyugatról titokban becsordogálni azok az irodalmi művek, amelyek az embert eligazították – miközben itthon, a hivatalos nyilvánosságból semmit nem tudhattunk. Meg tudtam szerezni például – a mai napig ereklyeként őrzöm – a korabeli Irodalmi Újság megsárgult lapjait, amiben benne van Németh László Emelkedő nemzete, Illyés Egy mondat…-a, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Füst Milán csodálatos sorai.

    Ötvenhatról rendszerint még mindig „két lépcsőben” beszélünk: először az ötvenhatra való emlékezés történetére emlékezünk ma is (mikor, hogyan szabadott emlékezni), és csak utána magára a forradalomra. Úgy vélem, a 2002-es válogatás verseiben végig ott bujkál a történetre való emlékezés ambivalenciája, s talán az 1956 fénylő arcai az első olyan emelkedett, méltóságteljes, elégikus és ódai vers-emlékműved, amely először szól csak magáról a forradalomról.

1970-ben írtam először egy „majdnem-Nagy Imre-verset”, mert borzasztóan bántott és elkeserített, hogy temetetlen halottaink vannak, hogy nagyon súlyos dolgok történtek, amiről nem akarnak beszélni. A hetvenes években is jelentek meg ötvenhatot érintő verseim, de nem lett belőlük „ügy”. A nagy figyelőállások részben a lengyel helyzettel voltak elfoglalva, másrészt akkor kicsit még futott a gazdaság szekere is. A hatalom, úgy látom, mindig akkor lesz keményebb, csapkodóbb, intoleránsabb, amikor maga is érzi, hogy elveszti az erejét. A nyolcvanas évek közepén megjelent verseimből lett „ügy”, amikor teljesen és totálisan látszott a csőd, amikor már a hatalom is tudta, hogy az egész rendszer borulni fog. Bibó István 79-ben halt meg, május 10-én volt a temetése – ez a nap, különös módon, egybeesett a fiam születésével. Ezt a napot egyfajta korszakhatárnak éreztem. Mert Bibó István volt az egyik leghitelesebb tanúja a forradalomnak, s ő mondta el a világ felé is, hogy itt mi történt. Arra gondoltam, halálával talán lezárult egy korszak, és a születő fiatal élettel megnyílik egy reménykeltőbb. Hogy akik ezután születnek, ők talán már beszélni fognak Bibóról meg a forradalomról. Ezután keményebb ötvenhatos verseim is megjelentek, csodálatos módon átmentek a diktatúra cenzúráján. 81-ben a Tiszatájban megjelent a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel című versem, s ennek párdarabja a Két nyárfa a Hódoltságban, föllelt janicsárnapló 1556–57-ből. Jelzések akartak lenni, hogy tartsunk ébren valamit, amiről egyszer majd beszélni kell. Hogy temetetlen halottakkal élünk együtt. Mert már a görögök tudták, Antigoné mindenek ellenére tudta, hogy az embernek el kell temetnie a testvérét, az apját, az anyját – ez az erkölcsi parancs isteni parancs, amit semmilyen törvény nem akadályozhat meg.

    Mik a tapasztalataid: az új generációk ismerik a forradalom történetét, beszélnek Bibóról, ötvenhatról?

Az elmúlt évben sokat jártam fiatalok, gimnazisták közé. Szerencsére vannak már/még olyan tanárok, akik érettségi tételként az „56 és az irodalom” tételt adják –, mondhatnám, érettségi tétel voltam. Meséltem a gyerekeknek, akik hatalmas érdeklődéssel hallgattak. De megdöbbentett, hogy a fiatalok mennyire keveset tudnak ötvenhatról, nem is értik, miért vannak huzakodások ötvenhat körül. Ez persze nem az ő hibájuk. Nézzünk meg egy középiskolás tankönyvet – össze lehet vetni többet is –, hogy ötvenhatról mennyit és hogyan írnak; ezt tizenhat évvel a rendszerváltás után gyalázatnak tartom. Pedig a szabadon választott kormány első dolga volt ötvenhatot nemzeti ünneppé emelni. Kevés, hogy ötvenhatosok, meg a korral foglalkozók eljárogatnak iskolákba, mert van egy jó tanár, aki meghívja őket. De az iskolák többségébe nem is hívják meg ezeket az embereket. Pedig még itt vannak köztünk azok, akik végigharcolták a forradalmat, álltak akasztófa alatt, börtönt viseltek, megszenvedték a kádári éveket – a mai napig nem kaptak igazán kárpótlást –, csak hallgatni kellene őket. Másrészt a világ nagy szellemei tanúskodnak a magyar forradalom tisztaságáról, méltóságáról. Elég lenne elővenni a Glória victist, hogy lássuk, a korabeli írók, mindenekelőtt és legfényesebben Camus, aki az első pillanattól odaállt a forradalom mellé, aztán Lengyelország meg a világ számos nemzetének kiváló költője, írója milyen emelkedettséggel tanúskodott a magyar ötvenhatról – ezekre büszkének kellene lennünk. Óriási hiátus van a társadalom emlékezetében, különösen a hatvanas-hetvenes évek amnéziája miatt. Csak a nyolcvanas évek közepén-végén kezdtünk fölszabadulni, megszólalni. Nemzedékek nőttek föl úgy, hogy a szüleiktől alig hallottak valamit a magyar forradalomról, mert az volt az általános jó szokás, hogy a szülők nem beszéltek. Még azokban a családokban is, ahol megtörténtek a szörnyűségek, a gyerek sokszor csak a nyolcvanas évek végén, nem föltétlenül a családjától tudta meg, hogy mi történt a családtagjával. Nagyon pesszimista pillanatomban azt mondom, lehet, hogy 56-nak nincs olyan szerencséje, mint 1848-nak. Lehet, hogy nagyon hosszú időnek kell eltelnie, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Akkor, amikor a régiek közül már nem él senki. Ezért legalább most próbáljuk meg átadni nagy erővel az emlékeinket, hogy amikor majd 2056-ban úgy beszélnek ötvenhatról, mint a múlt század nagy eseményéről, legalább akkor objektíven, tisztán, méltósággal, emelkedettséggel emlékezhessen és ünnepelhessen a nemzet.

    Három nagy történelmi fordulópont jelenik meg a költészetedben: 1956, 1968 és 1989. Normális esetben a 89 utáni időt valamiféle beteljesedésnek kellene követnie, ehelyett a hitvesztés, a csalódottság gondolata jelenik meg a verseidben. Faludy György legutolsó könyvét azzal zárja, hogy ha lesz még ereje, ír egy negyedik pokolbéli könyvet is, amelyben azt szeretné megírni, hogyan veszítettük el a reményt 89 óta. Igen különböző az utatok, sorsotok, irodalom- és talán társadalomeszményetek is, ám hasonló a tapasztalatotok a közelmúltról.

Úgy látom, a magyar társadalom – de más közép-európai nép is – fáradtan, kimerülten érkezett 89 nagy pillanatához. Sok csalódás ért bennünket, de annyi jó mégis történt, hogy legalább az ötvenhatos mártírokat eltemettük. Megrendült, nagy kegyelmi pillanata volt az életemnek, amikor a Hősök terén Cseres Tiborral tiszteleghettem ötvenhat hősei előtt. Elégtétel volt, bár közben arra gondoltam, hogy meg kellett volna ezt élnie apámnak, meg nagyon sokaknak. De mindjárt utána látszott, hogy a nemzet nem fog együtt menetelni ezzel a felszabadultsággal. Igen sok mindent megrontott, hogy politikai pártokba kényszerült az ország, másrészt elindultak a piacosodás rossz értelemben vett tünetei. Azért mondom, hogy hosszú volt az 56 utáni hallgatás, az amnézia, mert kiölte az emberekből a szép dolgokat.
1989 után az ember tényleg elkomorult, mert a szabadság nagyon keserű méregfiolákkal jött együtt. Talán naivak is voltunk, nem gazdasági értelemben, mert látszott, hogy teljesen kiürült kasszával indulunk neki a változásoknak, de reménykedtünk, hogy idővel szépen rendbe jönnek a dolgok. Ám annyi keservvel, emberi gyöngeséggel, a demokrácia útvesztőjével, tévútjával lettünk megáldva, nemcsak a politikusok, hanem az egész társadalom, beleértve az írótársadalmat is, annyi kicsinyesség, féltékenység, talán korábban ki nem élt indulat tört felszínre, hogy mára már ezt a szellemi züllést természetesnek vesszük. Azonban a rendszerváltozás óta mégsem ezek a legnagyobb csalódásaim, hanem a 2004. évi népszavazás eredménye. A körülöttünk élő nemzeteknél, a csehektől a szerbekig, ahol a nemzeti érzés, az összetartozás érzése a diktatúrák alatt is jobban megmaradt, a parlament 100%-kal szavazta meg a nemzetegyesítést. Minket egy balul sikerült népszavazással, Trianon után nyolcvan valahány évvel szembesítenek valami őrülettel. Borzasztóan fáj, a tizenhét év legnagyobb fájdalma 2004. december 5-dike, mert bennem is élt az illúzió, hogy legalább abban a kérdésben mindnyájan egyetértünk, hogy a határon túli magyarokkal valóban testvérek vagyunk.

    Nagy László, Kormos, Jékely, Weöres – őket vallod korai mestereidnek. Pilinszky Jánosról viszont azt mondtad, hogy az ő költészete is érdekelt, de inkább izgatott, talán provokált is. Pilinszky költészetét végigkísérik a bűn és a bűnös fogalma körüli dilemmák. Azt írja, a bűnt nem szabad elfelejteni, de a bűnösnek mindig meg kell bocsátani. Élete vége felé azonban többször is eltűnődik, hogy vajon Jézus a farizeusnak is megbocsát-e, őt is keblére öleli-e a megbocsátó szeretet.

    Engesztelhetetlen emlékezőnek ismernek, aki rendre rámutat a bűnre és a bűnösre is. Máskor meg azt ajánlod, hogy a bűnösökért is imádkozzunk. A bűn-bűnös-farizeus hármasában hol jelenik meg az engesztelés?

El lehet választani a bűnt az embertől, ha a bűnösben fölindul a lelkiismeret és a bűnbánat. A bűnökre, amiket mindannyian elkövethetünk, mindenkinek van bocsánat –, de csak abban az esetben, ha az elkövető őszintén megbánja. Amikor azt mondtam, hogy „a gyilkosokat néven nevezni”, vagy hogy álljanak elő, akik az életünket megnyomorították, nem azért mondom, hogy pellengérre állítsam őket, hanem az a föltétezés is bennem van, hogy azt mondja, „bocsánat, vétkeztem”. A bűnöket jóra lehet váltani, de a bűnbánatnak kell lennie valamilyen formájának – sajnos erre az elmúlt 16 évben szinte semmi példát nem láttam. A farizeusság valóban nagy kérdés, mert látok gesztusokat, de a gesztusok másnapján látom az ellenkező cselekedetet is. Mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, s nincs olyan elvetemült ember, akinek Isten meg ne bocsátana. Mi, emberek nem vagyunk istenek, mi csak gesztusokat tudunk értékelni. Az igaz és a hamis gesztusok között pedig különbséget kell tennünk. Az írástudónak kötelessége is, hogy különbséget tegyen. Azért írtam, hogy ellenségeinkért is imádkozzunk, mert reménykedem, hogy az imánk erőt adhat nekik is a szembenézésre. Egy ötvenhatos elítélt azt mondta, egyetlen egy olyan, őt kínzó börtönőrrel találkozott, aki utóbb bocsánatot kért tőle. Mások kibúvókat kerestek, elévülésekre, különféle paragrafusokra hivatkoztak, vagy egyszerűen eltagadták a tettüket. A Magyar abszurdban írtam, hogy még mindig nem tudnak a hóhérok és a besúgók megbocsátani az áldozataiknak. Ma olyannyira abszurd a helyzet, mintha az áldozatnak kellene térden csúszva bocsánatot kérnie attól, aki vele szemben elkövette a súlyos bűnt – a világ erkölcsi rendje ennyire nem borulhat föl!

    Azt mondtad, a kádári-aczéli korban nagy becsben állott az irodalom. Most hogy látod, mennyit sikerült átmenteni ebből a becsből?

Figyelem a kortárs irodalmat, minden kísérletnek híve vagyok, de nem tagadom, időnként csóválom a fejemet. Én abban hiszek, hogy az irodalomnak, a szónak nem csak a múltban volt, de ma is van igazságtartalma és közösséget egybetartó ereje. Most egy mély apátiában lévő ország vagyunk; az ország népe valahogy meg akar élni, túl akar élni, és a legkevésbé sem foglalkoztatja, hogy van olyan múltja, századonként föllobbanó pillanata a nemzetnek, amelyből táplálkozhatna. A könyvünk egy pillanatra talán fölvillantja, milyen nyílt szívű, nyílt tekintetű, milyen szép arcú fiai és lányai voltak nem is oly rég ennek a hazának. Hogy milyen is lehetett az emelkedő nemzet…



Pécsi Györgyi
Új Könyvpiac, 2006. október


< vissza