Sajtóvisszhang

Harmadik alkalommal adták át a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díjat

A bérbaltavári Nagy Gáspár Emlékházban 2016. május 7-én tartott rendezvényről szóló híradások:

-
Bárkaonline

- Karc FM

-
Vas Népe

*******


Megnyílt a Nagy Gáspár Emlékház

A bérbaltavári Emlékház 2013. szeptember 28-án tartott megnyitó ünnepségéről szóló híradások:

- Bárkaonline

- Magyar Művészeti Akadémia

- Vas Népe

- Vas Népe

- Osztovits Ágnes:
Minden út hazavezet

Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő (1949–2007) a hűség embere is volt. Soha egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, honnan jött, milyen útravalót hozott magával. És a kis vasi falu, Bérbaltavár is büszke nagyszerű fiára, akinek szülőháza szeptember 28. óta múzeum, irodalmi emlékhely.

Talán csak Nagy Gáspár temetésekor látott a vidék ennyi buszt, személygépkocsit. Jöttek a közeli Vasvárról, amelynek kulturális központja az ő nevét viseli, Budakesziről, ahol felnőtt élete javát töltötte, s ahol a városi könyvárat róla nevezték el, Budapestről, amelynek kulturális intézményeiben, szerkesztőségeiben dolgozott, de jöttek a pannonhalmi diáktársak, távolba szakadt barátok, a közeli asszonykórus tagjai és persze a helybéliek. A közel száz éve egyszobásra épült ház az idők során kibővült, s most kívül-belül felújítva fogadja a látogatókat, immár Nagy Gáspár Emlékházként. Noha a munka oroszlánrészét a Nagy Gáspár Alapítvány (létrehozója Szabó Márta, a költő felesége) végezte, a kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte meg Szabó Márta és Pécsi Györgyi irodalomtörténész forgatókönyve alapján. A barna fagerendák alatti hófehér térben követhetjük Nagy Gáspár életútját fotók, kéziratok, tárgyak, tablószövegek segítségével.
A megélhetésért folytonosan küzdő parasztemberek, Nagy Gáspár és Kelemen Erzsébet egyetlen gyermekét először a nagymama bűvöli el meséivel. A kisfiú Bérbaltavár és a szomszédos Nagytilaj – szülei ott dolgoznak – között ingázik. A családtól a megingathatatlan hitet és a becsületet kapja. A helyi általános iskola elvégzése után a pannonhalmi bencés gimnáziumba küldik a 14 éves fiúcskát. A Pax-jelvényes egyensapka, a szülőknek írt levelezőlap és számos fotó jelzi a következő négy év fontosságát. Itt nyílik ki a világ, itt ivódik Nagy Gáspárba a magyar történelem. A szombathelyi főiskolás évek alatt írja első verseit, ott éli meg 1968-at, a csehszlovákiai intervenciót, melyet később regényben is megörökít. Költővé Budapesten érik. Az ugyancsak dunántúli parasztgyerekként nevelkedett Kormos István mutatja be az Élet és Irodalomban, ő adja ki első verseskötetét, a Koronatűzet, 1975-ben, amelyet két-három évenként újabb és újabb könyvek követnek. És maga mellé veszi szerkesztőnek a Móra Könyvkiadóba. Ez lesz az igazi egyetem: bevezetés a magyar és egyetemes líra kincsestárába, megismerkedés a kortárs irodalom nagyjaival.
Aztán jön az Írószövetség titkársága a nehéz nyolcvanas években, a küzdelem a cenzúra ellen. A Bethlen Gábor Alapítvány, a Hitel. Közben állandó lehallgatás, botrányok a vidéki folyóiratokban megjelenő, Nagy Imrét, 56-ot idéző versek miatt, elhallgattatás. S végül a rendszerváltozást előkészítő nagy újratemetés, ahol az Írószövetség nevében Cseres Tibor oldalán Nagy Gáspár koszorúz. Az új rend az első eufória után keserű csalódást hoz. Nemhogy erkölcsi megújulás nincs, de még a régi harcostársak is egymásnak esnek. Nagy Gáspár élete utolsó szép esztendeit a Katolikus Rádió irodalmi osztályának élén tölti. Az ottani stúdióban mondja hangszalagra verseit. Ezek hallhatók a kiállítás harmadik szobájában, amelyben a szülők szerény bútorai idézik fel a gyermekkor hangulatát. A falon, a főhelyen az Üdvözítő az Olajfák hegyén, mellette Gáspár bekeretezett fényképe. Ágyak, asztal, székek, varrógép, komód.
A kiállítás nagy érdeme, hogy árnyalja azt a mára kissé egyoldalú képet, amely Nagy Gáspárról az irodalmi köztudatban rögzült. Azt tudniillik, hogy ez az életmű attól maradandó, hogy egy nemzedék szabadságvágyát megfogalmazta, hogy fellázadt a rendszer hazugságai ellen. Ám nem csak erről, ennél jóval többről van szó: életigenlésről, szeretetről, szerelemről, istenhitről, a családi örökség megőrzéséről, az ország, a nemzet féltéséről, felelősségről. És nem pátoszról, hanem sok-sok hangon és formában megénekelt őszinte érzésekről és gondolatokról. Az égbe nyúló fenyőktől őrzött házból kilépve megértjük, miért írta a költő szeretett keresztanyjának, hogy az ő útja mindig haza vezet. Itt az ég és föld összeölelkezik, itt még kerek a világ.

Heti Válasz, 2013. október 3. p. 63.

*******


Nagy Gáspár Emlékkonferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban


A 2012. május 17-én megrendezett Emlékkonferenciáról szóló tudósítások:

- Bárkaonline

- Magyar Hírlap

- Magyar Kurír

- Magyar Művészeti Akadémia

-
Magyar Nemzet Online

*******


Gyurácz Ferenc:

Nagy Gáspárra emlékeztek Bérbaltaváron

Alig három és fél éve, 57 évesen hunyt el Vas megye szülötte, Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő, s kultusza máris, szemmel láthatóan formálódik. Könyvek, tanulmányok, emlékezések sora jelent meg róla, szülőföldje, a Vasi-Hegyhát „fővárosában", Vasváron immár hagyománnyá válik a róla elnevezett szavalóverseny, emlékének ápolására alapítvány jött létre, s még hosszan sorolhatnám annak bizonyítékait, hogy Nagy Gáspár ma is folyamatosan jelen van köztünk, költészete s szinte ő maga is továbbél e földön.
Mi e folyamatos jelenlét titka? Részben a Nagy Gáspár-i líra közéleti vonulatának a félresikerült „rendszerváltás" miatt nem szűnő időszerűsége, részben az e költészet aranyalapját vagy gerincét alkotó magánemberi és közéleti erkölcs tisztasága, mely föl-fölvillanó reménysugár a posztmodern kor szennyes hullámaiban fuldokló ember számára. Harmadrészt pedig az, s a kibontakozó kultusz gyakorlata tekintetében ez talán a legfontosabb, hogy Nagy Gáspárnak rengeteg barátja él e honban és a haza mai határain kívül is, köztük nagyon sok, a fiatalabb nemzedékekhez tartozó író, költő és irodalomtörténész, akik, hogy e barátság lángjánál tovább melegedhessenek, megidézik a költőt, művelik a kultuszt.
Róla, aki oly ősi természetességgel tudott odafordulni mindenkihez, akit becsült az irodalom köztársaságában, s számon tartani a nálánál fiatalabbakat is, sokan őriznek szívmelengető emlékeket.
Részben ezek fölidézésére, részben a Nagy Gáspár ihlette versek, vagy éppen a műveiről szóló tudós megállapítások felolvasására gyűlt össze május 22-én a költő szülőházának udvarán, a Nagy Gáspár Alapítvány szervezésében egy csapat költő és irodalomtörténész azok közül, akik Nagy Gáspár egyik szellemi otthona, a Hitel folyóirat munkatársi köréhez tartoznak.
Az egykori lakitelki szellemi kör alapította folyóiratnak a költő a kezdetektől szerkesztőségi munkatársa, később szerkesztője volt. A főszerkesztői posztot ma is az egyik alapító, Csoóri Sándor tölti be, miközben a lap szerkesztésében egyre nagyobb szerephez jutnak a fiatal és középkorú nemzedékek képviselői. Papp Endre kritikus, felelős szerkesztő vezette be a rendezvényt, melyen, bár nyitott volt, csak nagyon kevés vasi irodalmár vagy irodalombarát jelent meg. A rövid előadások bevezetéseképpen egy csokor Nagy Gáspár-verset hallhattunk a vasi (bői) rokonsági kapcsolatait gyöngéd érzelemmel ápoló előadóművész és író, Gy. Szabó András jellegzetesen mélyről szóló, értelmet és szívet egyaránt megragadó tolmácsolásában.
N. Pál József, az ELTE irodalomtörténésze a költő földijének tekinti magát, hiszen egy Bérbaltavártól 15-20 kilométerre fekvő kis zalai faluból származik. Ismeretségük kezdetének jelentőségteljes idejét, 1984-et, a Nagy Imrére emlékeztető vers (Öröknyár: elmúltam 9 éves) megjelenését követő, a költő meghurcolását bevezető heteket idézte föl azzal a szeretettel, amelyet Nagy Gáspár emberi nagysága táplált. N. Pál József fogalmazta meg talán a legszabatosabban és legegyértelműbben, amit aztán a többiek is igazoltak, hogy Nagy Gáspár életművének s élete példájának különleges értéke a korban szinte egyedülálló embersége, erkölcsi tisztasága. Ez sugárzik verseiből, ez jellemezte magatartását, ez táplálja utóéletét.
A fiatal Hanti Krisztina kritikus olvasta föl ezután gondos tanulmányát, majd a költők: Falusi Márton, Szentmártoni János, Léka Géza és a vasi (körmendi és szombathelyi) kötődésű, irodalomtörténészként is jelentős Nagy Gábor személyes emlékekkel tarkított felolvasásai következtek. Mindegyiket áthatotta az a fajta, őszinte ragaszkodás az elhunyt költőtárs szelleméhez és emberi közvetlenségének emlékéhez, amelyben nyomokban sem volt fölfedezhető semmi önmagukra irányuló, nárcisztikus árnyalat, mely pedig költőknél, bizonyos mértékig természetes módon, nemritkán megfigyelhető.  Emlékidézésük aktivizálta a magam több mint két évtizedet felölelő személyes emlékeit, amelyek a szombathelyi írócsoport egyik, 1983-84 telén a megyei könyvtárban tartott ülésével kezdődnek, amelyen az Írószövetség titkáraként vett részt a költő. Végződnek pedig a halála előtt kb. egy hónappal történt, megrendítő telefonhívásával, amikor megköszönte, hogy a távollétében tartott szombathelyi bemutatón a közönség figyelmébe ajánlottam a Katolikus Rádió kiadásában megjelent új CD-jét, melyen verseit mondja. 
Most, a szikrázó napsütésben, a bérbaltavári parasztudvaron Gy. Szabó András újabb versmondása után Papp Endre invitálta némi vendéglátásra az egybegyűlteket a régi, paraszti karakterét, jórészt egykori berendezését is őrző szülőházba, amelyben e sorok írójának napját valósággal új alapokra helyezte a költő özvegyének forró és erős presszókávéja. A szülőházat a család a Nagy Gáspár Alapítvány rendelkezésére bocsátotta, amely azt látogathatóvá kívánja alakítani az országos és a Vas megyei „illetékesek" reménybeli, hathatós segítségével. Amíg ez valóra válik, addig is ott van nekünk a költő könyveinek sora, bennük elszórtan, fölfedezésre mindig várakozva, legkiválóbb verseinek csokra, mely egybekötve, előbb-utóbb, bizonyára a tankönyvekbe is bekerül majd.

Szombathely, 2010. május 24.

Honderű Magazin

*******


Bakos István:

Nagy Gáspár szellemi öröksége Vasváron
 
    Szép kiállítású Meghívót kaptam Szent György napján, amely így szólt: Vasvár Város Önkormányzata és a Nagy Gáspár Alapítvány tisztelettel meghívja Önt 2009. máj. 2-ára (szombat) 11.00 órára Nagy Gáspár Kulturális Központ névadó ünnepségére.
         A Magyar Katolikus Rádió jóvoltából, egykori munkatársai – az Írószövetségből, a Katolikus Rádióból, a Hitel-ből, a Bethlen Alapítványból – szombaton reggel 7-kor busszal indultunk az eseményre. A közös út – akárcsak két éve január közepén, amikor a temetésére mentünk –, a lélek fölkészülése az újbóli találkozásra a tájjal és szülöttével, aki közülünk vétetett. Tisztelgő emlékezés. Egy kicsit mindenki a magáénak érzi őt, egy-egy emlékmorzsát - a Dunántúlt átszelve-, megoszt útitársaival róla. Még csak hatvanéves lenne. Milyen kevés és mégis milyen gazdag életet élt. Negyedszázadon át együtt küszködtünk a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumában. Szerettük emberi habitusát, titkári odafigyelését, hűségét. Költőként főleg akkor figyeltünk rá, amikor pengeéles soraival bajt hozott magára, s lapjainkra. Ilyenkor, igyekeztünk menteni, ahogyan tudtuk. Pártfogoltuk, ahol csak módunk volt rá. Kevés sikerrel. A kádári kor önkényurai gyűlölték kitartó igazmondását. A csonka-magyar politikusok nem szerették, ahogyan a határon túl és a világban szétszórtan élő magyarokat a Bethlen Alapítvány titkáraként szolgálta. (Mi meg ezt becsültük igazán.) Nemcsak verseivel, de egész lényével.
Begyűjtöttük szépen dedikált könyveit is, örömmel olvastuk termékeny alkotómunkájának egy-egy gyümölcsét, olykor meg is köszöntük, de úgy véltük, lesz még ideje a róla való szólásnak. Immár kiderült, hogy elkéstünk vele. Adósai maradtunk. Sokan, mert sokhelyütt / az Írószövetség könyvtárosaként (1974-75), a Móra Kiadó szerkesztőjeként (1976-1980), majd Írószövetség titkáraként (1981-1985), azután a Bethlen Gábor Alapítvány titkáraként (1985-től a haláláig) és a Hitel egyik szerkesztőjeként (1988-2004), majd a Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztőjeként (2004 –től a haláláig) / munkálkodott. Pedig már 1978-ban megírta: „Barátkozom a temetővel / mint madár a levegővel …”  Később meg így vallott: „Későn szült Édesanyám, majdnem belehaltunk abba a májusba. Most múlt negyven éve. Időtlenül áramló hosszú idő: nappali és éjjeli óra. Szégyellem is magam, hogy korán halt és kivégzett költők helyett ennyit éltem!” (Idézet a Múlik a jövőnk c. kötete / 1989/, fülszövegéből)
Nem nagyon figyeltünk e rejtett üzeneteire, ám ő minden valamire való holt költőt megidézett, minden fontos teljesítményre odafigyelt, bátorított. Művésztársainak, főleg a költőknek dedikált verseivel megrajzolta az ezredforduló magyar szellemi életének horizontját. Minden emberi veszteségről számot adott, szinte minden magyar költőt elsiratott. Amióta új honra lelt, bizonyára a túlvilági Magyar Holt Költők Társasága titkárának választották. De evilági léte sem fejeződött be. Élete - úgy tűnik - halála után kiteljesedik, s intézményes megbecsülése a múló idővel nőttön nő.
 
Ez abban is kifejeződik pl. hogy tavaly ilyenkor a Budakeszi Városi Könyvtár felvette Nagy Gáspár nevét,  s az idén fotó és képzőművészeti pályázatot hirdetett „Jegyezvén szalmaszállal” címmel, a névadó születésének 60. évfordulója tiszteletére. Tavaly Nagy Gáspár versmondó verseny és emléktábla avatás volt Nagykanizsán, Szombathelyen is felavatták Nagy Gáspár bronz domborművét, Kő Pál, Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. Ez év januárjában, halála után immár második alkalommal - hagyományteremtő szándékkal -, a Vasvári Művelődési Ház, illetve Bérbaltavár, Nagytilaj Önkormányzatai, és a Vasvári Színi Egylet vers- és prózamondó találkozót szervezett, Budakeszin pedig 60. születésnapján Nagy Gáspár Kispályás Labdarúgó Tornát rendeztek.  A rangadón résztvevő csapatok tagjai egykor együtt játszottak a költővel:
Magyar Katolikus Rádió (az egykori kollégák)                                                                                           Írók-költők (futballpályatársak)
Pannonhalma I. (a fölnevelő iskola csapata)
Pannonhalma II. (a fölnevelő iskola másik csapata)
Budakeszi I. (a lakóhely, a hazai pálya csapata)
Budakeszi II. (a lakóhely, a hazai pálya másik csapata)
Gazsifalva (a szülőföld, Bérbaltavár és Nagytilaj közös csapata)
Kecskemét (a Forrás című folyóirat  és a KecskemétFilm közös csapata) 
A sportesemény védnöke a költő fia: Nagy Áron.      
 
Versei igazának napfényre kerülésével, de emlékezéseinkkel is mélyül a tudásunk róla. Például ahogy e buszban az „Ameddig temetetlen holtak lesznek…” c. könyve szerzőtársa Szakolczay Lajos idézi fel tetteiket, alakját. Őt idézik az előttem ülő, s lapjaikban tőle oly szépen búcsúzó hölgyek is, Osztovits Ágnes és Ács Margit; meg a mellettem ülő Kalmár Judit, aki két évtizeden át hűséges segítőtársa volt a Bethlen Alapítványban, vagy a másik oldal felől Juhász Judit, akivel a Katolikus Rádiót építették; mögöttem pedig Tamás Menyhért, akit rigmusos verseléssel (Tamás-i-áda, Menyhért-i-óda) köszöntött 55. születésnapján. Csakúgy a többi utastárs, akik szintén elmesélik vigasztaló történeteiket saját Nagy Gazsijukról. Görömbei Andrásnak a Nap Kiadónál most megjelent és Bérbaltaváron dedikált nagyszerű monográfiája még teljesebbé teszi róla a képet. Nekem is megvannak baráti-munkatársi emlékeim, ám többekkel együtt vallom; karakterét az 1956 Fénylő Arcai c. könyvéből vett saját sorai fejezik ki a leghűbben:  "S az idő titokzatos méhéből/ egyszer csak kirobbant / a gyermek...az a nem várt, / aki majd mindent / halálpontosan lát: / ő lett az első forradalmár! / És mámorosan skandált / utcákon, tereken át / szavalta a verset.../ keze még nem érintett fegyvert, / de már félni sem mert, / hősként tette dolgát: / vele üzent a szabadság!”    
E csodás verskompozícióját, amely méltó emléket állít 1956-nak, ajánlásával Wittner Mária és Rácz Sándor hitelesítette. Megzenésítette: Szokolay Sándor, rajzaival ékesítette, illusztrálta: Kiss István.
                                                        *   *   *   *   * 
Kőnig Róbert -  Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt című versciklusát ihlető - linómetszeteinek tárlatával a folyosókon - nyílt meg a Nagy Gáspár Kulturális Központ ünnepsége. A névadó költő szülőföldjéhez, hitéhez ugyanúgy ragaszkodott, mint a magyar forradalom emlékéhez: „Nekem ez, a dimbes-dombos Vasi- Hegyhát legdélkeletibb csücskében levő település a legfontosabb helyem, mondhatnám azt, hogy ez az én szent helyem, hiszen minden, amit kaptam a földtől, családtól, innen vittem tovább. Beleépült a lényembe, a sejtjeibe. Minden ide húz vissza” – vallotta a szülőföldjét bemutató TV filmben, amellyel a névadó ünnepség indult. Ismertették a város képviselő-testületének február 5-ei határozatát, mely szerint az önkormányzat - adózva a szülőföldhöz ragaszkodó, a Vasi-Hegyháthoz ezer szállal kötődő, s ide végleg hazatért Kossuth-díjas költő példás életműve, erkölcsi szilárdsága előtt - Nagy Gáspárról nevezi el kulturális feladatokat ellátó intézményét. A félmilliárd forintos beruházással mintaszerűen felújított Kulturális Központ Nagyterme 11 órára megtelt a helyi és környékbeli emberekkel, s az ország minden részéből idezarándokolt tisztelgő közönséggel. A színpadon Nagy Gáspár arcképe mellett a mottó:
„- ...kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”  (Jegyezvén szalmaszállal, 1993)
A költőt méltatva Monostori Imre irodalomtörténész, az Új Forrás c. folyóirat főszerkesztője elmondta: Nagy Gáspár az elsők között jelezte, még a 90-es években, hogy a diktatúra "visszasompolyog közibénk", és bizonyos volt abban is, hogy a múltat nem lehet csak úgy eltörölni, különösen nem "végképp".  Azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik nem képesek beletörődni abba, hogy "két vállrándítás között, történelmileg úgy alakult" - mondta.
Szakolczay Lajos szerint költő barátunk tudta: az ég falán azért kell dörömbölni, hogy lent elviselhetőbbé váljék a szenvedés, a diktatúra által ránk kényszerített ezernyi rossz börtönrácsa. Hogy bűneinket azért kell megvallani, hogy tisztuljunk, hogy legalább lélekben erősödjünk, mert akkor bátrak leszünk, bárki és bármi ellenében, az igazság kimondásában. A Nagy Gáspár Kulturális Központot sok minden kötelezi: elsőben a névadó erkölcse, hogy betöltse hivatását. - Hűség a nemzethez, a felnevelő közösséghez, a magyar nyelvhez, s az 1956-os magyar forradalomhoz - ezt takarja Nagy Gáspár életműve - hangzott el az ünnepi beszédben. Nem lesz könnyű ezzel az örökséggel bánni, hiszen ki kell állnia minden cselekedetében a névadó makulátlansága mellett. Szolgálni szépet – kell-e ennél felemelőbb feladat? - tette fel a kérdést ünnepi beszédében az irodalomtörténész.
A két irodalomtudós és jóbarát emlékező beszédét követte a házigazda szabadon elmondott, kitűnő névadási szónoklata. V. Németh Zsolt polgármester elmondta, hogy a költő széleskörű kulturális feladatvállalásához hozzátartozott, hogy szinte minden - határon innen és túl élő - magyar írót, és minden kiemelkedő kulturális alkotó személyiséget, közösséget személyesen megismert, velük együttműködött. Egyházi kapcsolatokat is ápolt, sőt külföldi partnerei is voltak. Érdeklődése és tevékenysége sokirányú. Igazi kultúremberként a fővárosban és vidéken egyaránt részt vett a hazai képzőművészek, zenészek, építészek jeles bemutatkozásain, fórumain, vállalta kiállítások megnyitását, s nemcsak az irodalmi alkotásokat ismertette értőn.
     Személyisége és versei a társművészetek képviselőit is megihlették, s közülük néhányan alkotó művésztársaivá lettek. Köztük ünnepelhetjük kiváló zeneszerzőnket Szokolay Sándort, s a korszak  kiemelkedő képzőművészeit, köztük a Központ logóját alkotó Orosz Istvánt, akinek ezért  külön köszönetet mondott. A keresztelő a fogadalomtétel ideje is, ezért törekszünk arra, hogy ebben a házban olyan kulturális értékeket állítsunk elő, olyan értékeknek adjunk teret, amelyre a Hegyhát, Bérbaltavár szülöttje is büszke lehet - zárta szavait a polgármester.
A névadó ünnep alkalmat adott, hogy az Életünk Vas megyei irodalmi lap Nagy Gáspár-díját is átadják. Az idén Kulin Ferenc irodalomtörténész vette át a díjat Alexa Károly főszerkesztőtől és Majthényi Lászlótól, a megyei közgyűlés alelnökétől.
A költő verseit felvételről, saját előadásában, valamint Blaskó Péter színművész tolmácsolásában hallhatta a közönség, s a Városi Kórus méltó kórusművekkel köztük egy (Isten, hazánkért térdelünk előtted dallamára írt) Nagy Gáspár vers- feldolgozással tette emlékezetessé a névadó ünnepséget. A kitűnő ebédet Polgármester Úr vendégszeretetének köszönhettük, s azt követően, délután zarándokoltunk el költő barátunk Nagytilaj temetőjében lévő sírjához, ahol én a tavalyi sírkőavatáson nem lehettem jelen. Most megcsodálhattam a természetes szépségét őrző kis mészkő-emlékművet. Énekeltünk és koszorúztunk is a családtagok sírkaréjában, Gazsi sírhantja előtt, ahol - dacára az idei aszálynak - szépen zöldell a fű. Idézem fenti,1978-as verse záró sorait: „…sorsunkat az Ég kirótta / vagy halálunk is kinőtte / hogy életünk nyúlik örökre / úgy gyönyörű a test sugárzó / ha zöldell a fű fölötte.  ” (Zöldell a fű)
Nagytilajból Bérbaltavárra, a családi házhoz vitt utunk, ahol felesége Márta, három gyermeke, s a 2009 januárjában általuk létrehozott Nagy Gáspár Alapítvány Kuratóriuma:/ Dr. Görömbei András (elnök), Pécsi Györgyi (alelnök), Szabó Márta (alapító), dr.Petrik Béla (titkár), Monostori Imre, Ablonczy László, dr. Korzenszky Richárd, Dr. Jánosi Zoltán, Dr. Nagy Gábor, Orosz István, Papp Endre (kurátorok)/ vendégei voltunk. Szemrevételeztük a Nagy Gáspár Emlékház gondos műszaki tervét, meghallgattuk Görömbei András és Petrik Béla tájékoztatóját a felújítandó szülőházból kialakuló Emlékházról, az Alapítványról és koccintottunk egészségükre, a jobb jövőre.
 
Az általuk kiadott tájékoztatót itt közlöm:
 
A Nagy Gáspár Alapítvány emlékház kialakítását tervezi Nagy Gáspár bérbaltavári szülőházában, amelyben emléket kíván állítani szerkesztői (HITEL folyóirat) és közéleti (Bethlen Gábor Alapítvány) munkásságának. Az emlékházat kulturális központként, irodalmi táborok színhelyeként kívánja működtetni. Az Alapítvány ezzel szeretné megőrizni és továbbvinni Nagy Gáspár költő, író, folyóirat- és rádiós szerkesztőnek a magyarság hagyományaihoz, a kereszténység örök értékeihez szorosan kötődő életművének szellemiségét. Az Alapítvány célja, hogy az életmű a nemzeti kultúra szerves részévé, annak eleven hagyományává váljon. Emellett támogatni és ösztönözni kívánja azokat a törekvéseket, melyek a magyar nép történelem során felhalmozott értékeit tudatosítják, őrzik és gyarapítják.
Az Alapítvány közhasznú minősítéssel rendelkezik.
BANKSZÁMLASZÁMA: 10918001-00000086-00100014
Kérjük, támogassa az Alapítvány céljait!
Kérjük, adja meg nevét és címét az alábbi elérhetőségeken, és a felajánláshoz csekket küldünk:
Nagy Gáspár Alapítvány 2092.
Budakeszi, Felkeszi u. 17., vagy a bela.petrik@t-online.hu e-mail címen.
Köszönettel: Nagy Gáspár Alapítvány  www.nagygaspar.hu  E honlapot szívből ajánlom olvasóinknak!
 
Hazafelé tartva jó érzéssel mondhattuk: Szép napunk volt! De itthon már várt az újabb jeges politikai hidegzuhany… Akkor eszembe villant: Gáspár érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt a hazai rendszerváltozásnak, s annak, amit utána tettek velünk, vagy műveltünk magunkkal. "Nagy Gáspár a besúgók hadától kísérve, mindig néven nevezte életünk és a nép hóhérait, mert tudván tudta, hogy csak tőlük megszabadulva lehetünk önmagunk urai, az ő gyalázatukat átlépve válhatunk a nép sokaságából nemzetté" – mondta az egyik szónok. Vele együtt az elmaradt tavaszi nagytakarítást mindig hiányoltuk. Vajon most hogy szólna az árvák, szegények védelmezője? Így?
„Nem tudok itt lenni már / nem akarok ott lenni sehol / egy ember ki önmagából is kiszállt / és baktat a semmi iránt / csak fütyörészget/ne/ szabadon... ” (Három szálka egy privatizált gerendából, 1991)
Vagy intene, hogy nézzek szembe önnön hibáinkkal, s idézzek a Békebeli kannibálok c. verséből? Mi, a lakiteleki sátorban fölkentek, ennek hallatán főként az MDF szánalmas sorsára gondolhatunk!
„Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen! / Eljött itt van / ütött az óra / álmainkból mi / válik valóra / ha már az első / szabad percben / "perben haragban" / egymás ellen.”
Végül két olyan hangulatú versét fedeztem föl, amit mostani állapotomra érvényesnek érzek:
„Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát. ” (Most és későn, 1987)
Ősz-tanúk ők: szélütött levelek / kardiogramos szép szív-leletek / rozsdás időben rázkódnak egyre / lejjebb s nem számítnak kegyelemre / sem semmi alkudott oltalomra / ha sírásók állnak balra-jobbra / tőlük és köröttük ama napon / tanúskodni kell egy fehér lapon / ha már így esett - mintha szemtanú / lettem volna még - és nem por/hamu!  (Rázkódó ősz 1995)
     Köszönöm késői üzeneteidet, kedves (r)égi barátom, akivel hajdan együtt húztuk a magyar szolidaritás szekerét. Remélem, ballagunk még együtt majd a Felföldön, hogy átadjuk Márton Áron kitüntetését a kedves Bíró Lucián atyának, a magyar iskolák felvidéki apostolának, s mindazoknak, akik arra érdemesek. Kérlek, légy továbbra is társunk az Írószövetségben, a Katolikus Rádióban, a Hitelben és a Bethlen Gábor Alapítványban. Légy őriző képviselője és éltetője a magyar kultúrának, benne a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központnak, a Budakeszi Nagy Gáspár Városi Könyvtárnak, meg a Bérbaltavári Nagy Gáspár Emlékháznak, meg a többieknek is, amíg teheted! Isten Veled!
 
Budapest, 2009. május 25.             
 
Szín, 2009. június. p. 103-105.